(Humanity’s Plague Productions – 2013)
Az újvidéki, black metal stílusban ténykedő Paimonia zenekar 2011 folyamán alakult, amikor az itthoni bandák többsége nyugdíjba vonult, a rockerek pedig a diszkóba jártak csajozni a mosh pit gyakorlása helyett.
A zenekar hasonló viharos csapásokon vágtat, akárcsak az igen felkapott Bane, amelynek a sorait Bojan Vukoman zenekarvezető is erősítette egykoron (habár ez nem egy nagy kiváltság, hisz a zenekarban tizenhatan fordultak meg három év alatt). A Paimonia jelenlegi tagsága mindössze két személyre szűkül: B.V. (vokál, basszusgitár, gitár, billentyű) és N.P.V. (dob), a hiányosnak tűnő felállás ellenére viszont el lehet őket csípni élőben is alkalmanként. A zenekar első kiadványa 2012-ben jelent meg Modern Way of Distraction címen, és többen is az (akkor még) anyazenekarhoz hasonlították őket, persze nem is minden ok nélkül.
A jelenlegi írás tárgya 2013 végén látott napvilágot (kifejezetten úgy tűnik, meglehetősen hosszú idő kellett neki, hogy Újvidékről a Képes Ifibe kerüljön) egy apró független amerikai kiadó gondozásában. A tavalyi év során a banda egy split kiadvánnyal is jelentkezett a hasonló stílusban utazó, szintén hazai Zloslut és Мржња zenekarokkal, de ezen mindössze csak egy addig kiadatlan Sargeist-átdolgozás volt hallható a már kiadott dalok mellett, tehát semmit sem mulasztottunk.
A lemez fagyos és elidegenedett dallamvilággal indít, amely gyorsan egy kellemes nagy őrlésbe csap át. Kifejezetten megnyugtató, hogy már az As Plague Scourge This World Apart című dalban érezhető a változatosságra való törekvés. Hallhatunk kiállást, tiszta gitárhangzást, B.V. hangja mérsékelten acsarkodó, de kellemesen korrekt károgás. A lemez sodró lendületben halad tovább, és a Contagion Through Aeons is, akárcsak a Ruined Form Catharsis, továbbvisz bennünket egy mizantropikus világba. A Depth Within Nothingness Called Life című dalban talán kissé több a nyugis elem, ami előnyére válik, mert 15 perc után kissé már sok is a riffváltásokból. Valószínűleg ezt a srácok is érezhették, mert a B oldalt nyitó Resurgence of Malice már jóval kifinomultabb darab a kezdeti nagy zúzás ellenére, és hasonló vizeken evez a Funeral of Decaying World is. A lemezt az Opus VII című instrumentális szerzemény zárja, amely le próbálja csillapítani a 41 percig tartó kedélykorbácsolást, ami azért ekkora zenei mészárlás után, mi itt hallható, nem egyszerű feladat.
A banda zenei hatásai közül nekem a Mayhem és a Dissection jelenléte volt a leginkább érezhető. A mizantróp, elidegenedett és hideg hangulat végighasítja a lemezt, mint borotva az ütőeret, másrészt többször is feltűnik a tipikus skandináv death/black dallamvilág. A lemez szinte csak szusszanásnyi pihenőket tartalmaz, ekkor hallhatunk tiszta gitárhangzással megoldott kiállásokat, és pár dalban feltűnik a hegedű is, amely kísérteties hátteret biztosít a nyomorult életérzést visszatükröző daloknak. A lemez nagyon intenzíven indul, és a srácok szinte minden poént majdnem el is sütnek az első felében, amit a későbbiekben sajnos már nem tudnak felülmúlni. Ez picit hátrány, mert sokaknak ezért monotonná válhat a lemez hallgatása.
A bemutatkozó album nagyon korrekt, és érezhető a saját hangzásvilág megteremtésére való törekvés. A kifinomultabb black metal rajongók kegyeit könnyen elnyerheti a zenekar, aki viszont az ananászturmixgép-hangzás rajongója, nem valószínű, hogy meg lesz hatva.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá