Fotók: Szőcs Attila
Harmadik rész - Miből építettek várat Visegrádon?
Régi jó, pontosabban jó régi Zastavámnak még a hűtővize is felforrt annak idején, amikor első ízben barangoltam Visegrád környékén, és természetesen felkapaszkodtam a kacskaringós úton, egészen a fellegvár tövéig. Pedig nem is szállítottam mázsás kődarabokat a kocsimmal, mint azt a 13. század derekán tették az ugyancsak derék építőmesterek. Még örülhettem is, hogy a mi elődeink nem törtettek egészen az égig – mint például az inkák, akik Machu Picchu létrehozásakor nem restellték 2400 méter magasra cipelni a hatalmas gránittömböket –, így aztán a hűséges szürke jószágommal valahogyan sikerült feljutnom az alig 330 méteres Várhegy csúcsára. Onnan megcsodáltam a Dunakanyarra nyíló, lélegzetelállító panorámát, de még akkor sem értettem, hogy minek kellett a környék legmagasabb pontján kőrengetegből várat építeni.
Ha már ott voltam, szorgalmasan átböngésztem a tájékoztató táblákat, és megtudtam, amit akartam. A második honalapítónak becézett IV. Béla királyunk még nálam is régebben járt errefelé, ugyanis 1250 táján kezdte építeni a várrendszert, és mivel néhány évvel korábban Batu kán harcosai kíméletlenül megdézsmálták a nemzeti vagyont, az építkezés főleg a tatárok járásával ellenkező irányban haladt. Vagyis felfelé, olyannyira, hogy a hegy tetejéig meg sem állt. A munkálatok költségeit csak sejteni lehet, pláne, ha tudjuk, hogy ezeket Laszkarisz Mária királyné vállalta magára, ő meg nem akárkinek, hanem a bizánci császárnak volt az unokája. Ott fent aztán biztonságban érezhette magát a királyi pár, értékeivel és – nem mellesleg – 8 gyermekével egyetemben, sőt annyira szilárdnak bizonyult az építmény meg az alatta kifejlődött település, hogy kicsit később, 1323 és 1408 között az ország székhelye lett. Nagyszabású tanácskozásoknak, lakomáknak, vadászatoknak adott otthont a vár és környéke, legemlékezetesebb esemény a magyar, lengyel és cseh uralkodó valóságos „csúcstalálkozója” volt a hegy tetején, amikor is Károly Róbert, Nagy Kázmér, valamint Luxemburgi János hosszú lejáratú szövetséget kötöttek egymással. Legalább letisztáztam magamban, miért hívják ezeket azóta is visegrádi országoknak (az már a diplomácia zsenialitásából ered, hogy ma a visegrádi hármast négy állam alkotja), majd kipipáltam listámon a nevezetes helyet, és nem terveztem a közeljövőben magaslati levegőt szívni. Egy szó, mint száz, amikor nemrégiben barátaimmal ismét arra jártunk, és azon tanakodtunk, hogy felkapaszkodjunk-e a meredek emelkedőn, akkor egy szavazat határozottan ellene szólt. Szerencsére csak egy, amint azt utólag beláttam.
Ezúttal persze több lóerővel nyargaltunk egyre feljebb, és gond nélkül érkeztünk a parkolóhoz, ott azonban egy lezárt sorompó állta utunkat, és csak némi alamizsna ellenében nyílt meg előttünk. Legutóbb itt még ilyet nem tapasztaltam, meg aztán a várkapuban sem alabárdos, hanem egy újabb pénztáros várt ránk. Miután sikerrel kiálltuk a kezdeti 3 próbatételt, már csak kellemes meglepetések értek bennünket a felséges palotában. A várudvarban például mindjárt szembesülhettünk az egykori trón másolatával, így magunk is trónolhattunk néhány perc erejéig mindenki szeme láttára. Ugyanitt élvezte nyugdíjas napjait az egyik ósdi szekér a sok közül, amely fénykorában talán még a Zastavámnál is hangosabb nyikorgások közepette cipelte fel a hatalmas köveket a hegytetőre, mellette pedig az alattvalók ideológiai meggyőződését alakító eszközök sorakoztak: szögekkel kipárnázott szék, kaloda, ketrec és olyan kerék, amely a kerékbetörésről lett híres. Internet és tv hiányában ugyebár akkoriban eléggé kezdetleges módon végezték ezeket a szemléletváltásokat, de aki netán visszasírja a régi szép időket, az itt rögvest bele is ülhet valamelyik kínzóeszközbe, és megízlelheti a középkorban alkalmazott eljárásokat.
Néhány lépéssel távolabb a kilátó korlátjának támaszkodva gyönyörködhettünk az elénk táruló káprázatos látványban, amint a hegyek közé szoruló Duna éppen veszi a kanyarokat, hasonlóan a felfelé vezető utunkon tapasztalt, formás kis szerpentinhez. Ugyanakkor a folyó mindkét oldalára épített házikók és utak is jól kivehetők, mintha egy liliputi országot szemlélnénk, a távolban elsuhanó vonat morajló visszhangjai pedig azt a benyomást keltik, mintha alattunk épp egy vízesés csobogna. Ez persze csak a képzelet szüleménye, hiszen nem valósult meg az ide tervezett duzzasztógát, vagyis az eléggé sokat emlegetett bős–nagymarosi vízlépcső alsó szakasza. A környezetvédők jól szervezett tiltakozásának eredményeként a magyar kormány felbontotta az egykori Csehszlovákiával kötött egyezményt, ezért itt a duzzasztás helyett legfeljebb duzzogás következett be. Abból aztán nem volt hiány sem a magyar, sem a szlovák oldalon, ám a perlekedésnek a jóságos hágai Nemzetközi Bíróság salamoni döntéssel vetett véget, miszerint elmarasztalta mindkét felet. A lényeg az, hogy a természet ezen a szakaszon mindmáig érintetlen maradt, és a szemben lévő Nagymarosba csak a gyakori kompjárattal lehet átjutni a visegrádi kikötőből.
A vár belsejében található feliratok segítségével immár három nyelven ismételhettem át a történelemleckét, de a mellékelt fülhallgatón keresztül akár szóban is tájékozódhattam a részletekről. Ezáltal megtudtam még azt is, hogy biztonság ide, magaslat oda, a törökök mégiscsak szemet vetettek a különben is szemrevaló fellegvárra, és ha már kinézték, akkor el is foglalták, majd néhány oda- és visszavágó mérkőzés után 1686-ban végül rom lett belőle. Csak hát nem olyan, amiből a mai számítógépek hasznos adatokat tudnak kiolvasni, hanem sajna olyan, amit újjá kellett építeni. Ezek a munkálatok csak a 19. században kezdődtek némi takarítással és a turistaút kialakításával, majd 1960-ban komolyabban nekifogtak a kaputornyok, az alsó udvar meg a palotaépületek felújításának, és amint azt most meglepődve tapasztaltam, azóta folyamatosan épül-szépül a vár, máris valóságos múzeummá alakult át. Egy vitrinben még a koronaékszereket is megtekinthettük, persze csak a másolatukat, de azok olyan élethűen sikerültek, hogy bármelyik király szégyenkezés nélkül kidíszíthetné velük a fejét. Ezeket a kincseket, vagyis hát „műkincseket” nem véletlenül állították ki, hiszen az eredetieket is itt őrizték a 14. századtól kezdve bő 200 évig, persze megszakításokkal tarkítva. Megint csak néhány adok-kapok után azonban még Mátyás király is ide hozatta őket, annak ellenére, hogy a székhelye már Budán volt. Sőt, bármilyen hihetetlen, Nagy Lajos uralkodása idején még a lengyel korona is a visegrádi kincstárban kötött ki.
A következő ajtón benyitva szó szerint tátva maradt a szánk, ugyanis az aprólékosan kidolgozott panoptikumba jutottunk, és szinte kicsordult a nyálunk, amint végigkövettük a három uralkodó 1335-ben megült, híres lakomáját a roskadásig megrakott asztal körül, pedig azóta nyilván megkeményedett a tömérdek hús meg péksütemény, de mégis kedvünk szottyant volna befurakodni akár a szolgák közé, mert ott bizony még azok is nagykanállal ettek. A szomszédos teremben a korabeli vadászati szokásokat ismerhettük meg közelebbről, a régi fegyverek, valamint kitömött állatok és kitömött vadászok, mármint a viaszfigurák segítségével. Ugyanitt szemügyre vehettük a középkori harci eszközöket és felhasználóik, a vitézek és a lovagok eredeti öltözékét is.
A gusztusos vaddisznósültből ugyan nem részesültünk a felséges asztalnál, de azért megadtuk a módját a méltóságos búcsúnak. Továbbvonultunk a csillagok irányába, legalábbis az ugyancsak a hegy tetején épült Hotel Silvanus üvegajtaja felett négy nagy csillag jelezte, hogy rangunkhoz méltó helyen járunk. Ennek kávézójába hívott meg bennünket Igor, aki ugyan még nem király, de a mi kis csapatunknak mindenesetre ő a tiszteletbeli hadvezére. Néhány csésze illatos, gőzölgő itóka szürcsölgetése közben, kényelmes fotelokba süppedve vetettünk még egy utolsó pillantást az aprócska hullámokra meg a rajtuk közlekedő tutajra, legalábbis ahogyan a kakasülőből érzékeltük a mélyben hömpölygő folyót meg a túlsó part felé igyekvő komphajót. Szeretett főnökünk persze már nem először járt itt, így a számla kiegyenlítésekor egyáltalán nem lepődött meg, hogy az elfogyasztott kávék és teák árában bőségesen benne foglaltatik a fenséges kilátás, a kényelem, sőt még a gépkocsink újabb parkolódíja is, így hát mindnyájan vidáman, szépséges élményekkel telve folytattuk utunkat hazafelé, továbbra is – egészen Budapestig – a Duna völgyének látványosságait bámulva.
Az előző rész itt olvasható.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá