AZ ANGOL NYELV KÖTÖTTE ÖSSZE A CSAPATOT

Délután besétált egy szemüveges lány, akinek a ruhája talán csak a kapuig maradt tiszta. Utána egyedi, tappancsos designt kapott meg sárfoltokat. Ő már ismerte a házaspárt, és bennem egy új, osztrák ismerőst vélt felfedezni. Elmondása szerint olyan gondtalanul beszélgettem németül, amikor besétált, hogy azt hitte, hogy jómagam is osztrák vagyok. Ezt nevezem én dicséretnek, mert a fejemben ott kavarogtak a pádezsok meg az egész Adjektivdeklination.

Egy szerbiai magyar, egy román, egy osztrák és egy német besétálnak a kutyás parkba. S hogy mi a történet csattanója? Mondjuk egy vadidegen elhívott magához egy másik városba, hogy használjam a mosdót, másnap meg sushi vacsorára...

Keveredtek a nyelvek és a kultúrák, csak úgy repkedtek a minden nyelvű szavak. Csak magyarul nem beszéltünk, de én azért még románul is. Hat-hét órát lehettem a parkban. A leírtak után akad még olyan, aki azt hiszi, hogy egyedül utazni magányos, és engem sajnálni kell, amiért nem egy emberi lény kísér végig utamon? Másnapra már az új ismerősömhöz voltam hivatalos, s ezúttal városnézésre és vacsorára. Ha nem sushi lett volna, biztosan igent mondok.

A PARK ELÉG KIMERÍTŐ VOLT, DE EZZEL MÉG NEM ÉRT VÉGET A NAP

Még volt időm arra, hogy szerelmes legyek. A Neusiedler See, vagyis a Fertő-tó ausztriai oldalán van egy Podersdorf nevű, teljes nevén Podersdorf am See kisváros. Víz, part, turisták... Így felsorolva nem tűnik különlegesnek. Viszont van ott egy világítótorony, amit nem csak a kocsiból akartam megnézni, ha már vettem a fáradtságot, hogy egy halom e-mail útján utánajárjak, hogy kutyával megközelíthető-e a móló, és amúgy is útba esett. Néha meg kell állni, megálljt parancsolni, és értékelni az elénk tárulkozó szépséget és csodát.

Nem tudom, hogy aznap a többi embernek milyen terve volt, de én úgy döntöttem, hogy fogom magam és lehorgonyozok közvetlenül a világítótorony mellett. Úgy éreztem, hogy ott és akkor nincs fontosabb feladatom, csak élvezni a pillanatot, boldognak lenni a semmibe meredve, és belelógatni a vízbe a lábam.

Az egész napos játéktól elfáradtam, és már nem is voltam olyan tiszta, mint reggel, amikor elindultam. A cipőmön végignézve meg sem tudtam volna mondani, hogy az reggel még kék volt, ráadásul vadonatúj. Minden szín eltorzult. A felsőm nem volt fehér, és már a nadrágom sem volt feketének mondható. Természetesen a nyári nap is megfogott, vészjósló volt a piros bőrömre nézni. Semmi nem volt nálam abban a pillanatban, csak a mindenem¹ meg a boldogságom. Abban a momentumban szívesen közöltem volna mindenkivel, hogy én szerelmes vagyok. Szerelmes az életbe.

EGYEDÜL A FERTŐ-TÓ KELLŐS KÖZEPÉN

A közepén, ahová már a partról jövő gyerekzsivaj sem hallatszik el. Teljesen egyedül. Csak én, meg egy döglött hal.

Megtetszett az, amit láttam, és a tüdőmnek is jólesett az osztrák levegő. Szóval másnap elmentem találkozni újonnan szerzett román ismerősömmel, aki gondolkodás nélkül invitált be magához, majd később a várost is megmutatta. Mind a három utcáját, meg a dombot. A barátkozás után csobbantam egyet a Fertő-tóban. Ez mondjuk túlzás, figyelembe véve, hogy ameddig a szem ellát, a víz legfeljebb derékig ér. S én csak mentem, mentem és mentem. Egyre távolodtam a parttól, az emberektől és a zajoktól. Körülölelt a langyos víz, amelynek lágy hullámai nyaldosták a derekamat, én pedig csodáltam azt a gyönyörű látványt, ami elém tárult. A semmibe meredtem, és ismételten megállt az élet. Csak a vizet hallottam, meg azt, ahogyan lélegzem. Nem száguldottak mellettem hajók, nem csobbantak labdák, és madarak sem hangoskodtak. Teljesen egyedül álltam ott, ilyen „mélyre” senki más nem merészkedett be. Én viszont élvezni akartam, amit magam elé rakattam az élettel. Utána pedig sorba álltam repetáért, és mentem tovább.

Szaladtam a lemenő nap után. Ez igazából nem volt tervben. Reggel még dolgoztam.

JÓBÓL IS MEGÁRT A SOK

Reggel úgy keltem fel, mintha Ausztria meg a Fertő-tó nem lett volna más, csupán egy álom. Azért persze a sajgó testem emlékeztetett, hogy igenis valósak voltak az események. Még csak egy kis fűszersó hiányzott rám, és elmentem volna sült pipinek. Pesti pipi².

Eszemben sem volt pontot tenni a kalandozásra. Elköteleztem magam amellett, hogy habzsoljam az életet, ha már az rám mosolygott. Szóval beütöttem egy újabb úticélt a Google Mapsbe, megígértem Podersdorfnak, hogy egyszer még visszajövök, majd beültem a kocsiba, új kalandra készen. Csak előbb megvártam, míg kiállnak nekem a kocsival. Hitetlenkedtek is, hogy még mindig nem megy a tolatás. Elárulok egy titkot. Megy. De miért csináljam én, ha van rá helyettem vállalkozó? És így három perccel kevesebbet kell majd a kocsiban ülnöm. Tiszta logika, ha engem kérdeznek.

ÚTON, KOCSIVAL

Sosem tagadtam, hogy apuci pici lánya vagyok, és ez sok mindenben megnyilvánult. Én megterveztem valamit, ő megcsinálta. Valami elromlott, ő megcsinálta. Voltak ám nem hétköznapi ötleteim. Ez a tetőfokát akkor érte el, amikor Pestre költöztem, és kocsi gondom lett. A normális ember elmegy szerelőhöz. Én a lehető legprecízebben megfogalmazom, hogy mit csinál a kocsi, milyen hangot ad ki, püffögök és pöfögök, ha kell, és pontos információt adok mindenről, amit megfigyeltem. Ugyanígy ültem a volán mögött valahol Újpesten, és arról hadováltam, amit észleltem. Egy nagy sóhaj, meg három másodperc csend volt a válasz a telefon túloldaláról. De végül megoldódott a gond. Vagyis dehogy oldódott meg. Azt tettem, amit apám mondott, és akkor lett jó.

Nem egyszer hittem azt, hogy rohadt jó kocsim van, ami keveset fogyaszt, és valahogy az ablakmosó folyadék sem akar elfogyni, de aztán kiderült, hogy apuci állt minden mögött.

Egy alkalommal a benzinkúton odajött hozzám a kutas és megkérdezte, hogy segítsen-e. Pff nem, dehogyis. Engem kb. egy évvel ezelőtt apám megtanított, hogyan kell tankolni, nem vagyok hülye. De akkor jött a kérdések hada. Olaj? Nope. Ablakmosó? Van. Ablakmosás? Épp esett. Tud-e valamiben segíteni. Ja, hát annak nagyon örülnék, ha ki tudná helyettem fizetni a benzint, amit épp a kocsiba tankoltam... Valójában azt akartam mondani, hogy nem kell, apuci gondoskodott mindenről, de még idejében észbekaptam. És ekkor jöttem rá, hogy mennyire eltorzult az apuci szó jelentése, vagy éppen ezzel a mai világgal van a baj. Habár nem egy bazi nagy Jeeppel közlekedtem, feltételeztem, hogy ha kiejtem az általam megfogalmazott mondatot, senki nem az apámra fog gondolni, hanem valaki olyanra, aki olyan idős, mint az apám, és apucinak nevezem. A közös nyelv pedig nem más, mint a pénz. Oh, hell no. Hát hova süllyed ez a világ?

A KUTYÁS KALAND A BALCSI JOBBCSI PARTJÁN

Még a délelőtti órákban kaptam egy üzenetet, hogy mikor lehet velem a nap folyamán beszélni. Nem lehet. Balcsi. Így közöltem a tényt, hogy a nagysága leugrott a Balatonra. Szegény én... És milyen rögös út vezetett odáig. Szó szerint rögös volt az út, már kezdtem azt hinni, hogy megint eltévedtem, és a Balatonra vezető országút helyett megint valami szántóföldre keveredtem. Időnként csak azért néztem bele a visszapillantóba, hogy meggyőződjek róla, hogy semmit sem hagytam el, vagyis hogy a nagy rázkódás közben nem hagytam el a kipufogót, vagy valami mást, amit nem kéne. S míg én hátra-hátra néztem, addig beszállt a kocsiba egy darázs. Egy hatalmas nagy darázs, bár ami engem illet, lehet méh is, de én úgy éreztem, hogy nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy kiderítsem, hogy hármunk közül (két kutya meg én) kinek van allergiája a (darázs)csípésre. A semmi közepén állva hessegettem ki a fenevadat. Két dologban voltam biztos. Egy, hogy balesetmentesen úszom meg az utat, és kettő, hogy ilyen döcögős út után biztos nem kell aggódnom a vesekő miatt. Az agyrázkódás veszélye akkor még nem igazán jutott eszembe.

Természetesen ezt is kisebb tragédia követte. Már csak félig volt a benzintartály, ami nálam aggodalomra ad okot annak ellenére, hogy még simán lehajthatok vagy kétszáz kilométert. Én nem várom meg, míg bekapcsol a benzinlámpa. Tekintettel erre a bugyuta szokásomra pedig azt sem tudhatom, hogy egyáltalán működik-e. Ilyen hepehupás úton pedig nem lenne jó ötlet megvárni, hogy csak cseppek maradjanak a tartályban. Ismételten a semmi közepén álltam meg egy no name benzinkúton. Szerencsére pénzzel is lehetett fizetni, így nem maradt ott a májam vagy a fél vesém. Azt a Balatonra tartogattam, ahol egy szelet pizzáért annyit kértek, amennyit egy hónap alatt költök kajára. Nyugodtan forduljatok hozzám tanácsokért, ugyanis én ezt a problémát is megoldottam. Akkor kell a Balatonra menni, amikor az ember diétán van. Nem keveset spóroltam ezzel a trükkel, ennek ellenére a kutyákkal együtt nyáladztam, amikor elhaladtunk a kajálda előtt. Megfogadtam, hogy nyárra jó testem lesz. Azt mondjuk nem határoztam meg, hogy melyik nyáron, szóval a terv még mindig aktuális, és a diéta is még napirenden van.

Képgaléria: