Mintha egy nap alatt történt volna minden, avagy egy popzenész Mozart, Beethoven és Haydn városából: Johann Hölzel, vagy ahogy mi ismertük, Falco – Egy suhanc a nagyhatalmi, birodalmi befolyását vesztett osztrák fővárosból, aki választott műfajában mégis világuralomra tört

Van abban valami misztikus, amikor egy ember életének kezdete és vége szinte napra pontosan egybevág. Elvégre a születés valaminek a kezdete, amit megünnepelünk, a halál pedig, ugye, a vég, a szomorú, a bevégzett és felülírhatatlan. Belegondolunk ilyen esetekben, hogy akkor most így, utólag, örüljünk-e, vagy gyászoljunk, vagy csak merengjünk a sors furcsa fintorain, netán engedjünk a sejtésnek, hogy véletlenek pedig nincsenek.

Nem tudom. Azt viszont biztosan, hogy mai történetünk hőse, bizonyos Johann Hölzel két dátummal is kapcsolódik az év második hónapjához: 1957. február 19-én látta meg a napvilágot az osztrák fővárosban, és nem egészen negyvenegy évvel később, 1998. február 6-án hunyt el jóval távolabb, a Dominikai Köztársaságban, Puerto Platában.

Johann Hölzel neve valószínűleg a megrögzött rajongókon kívül nem igazán jelent semmit senkinek. Ha azonban azt mondjuk: Falco, a zenében kicsit is jártasabbak máris megoszlanak: szimpátia és ellenszenv, harmadik út nincs, még ennyi évvel a halála után sem. A szmokingos, hófehér inges, a nyolcvanas évek közepén még divatőrületnek tűnő, ma már egy cseppet sem meglepő metroszexuális külsővel a világ legnagyobb színpadain őrjöngő Falco minden volt, amit egy közép-európai, egykor nagyhatalmi, mára már jócskán befolyását vesztett város suhanca kívánhat magának: izgalmas, formabontó, kliséket szétzúzó, sikeres, rajongott sztár, aki mégis, mindennek ellenére boldogtalan. Megasikerek és botrányok, felrepített, soha teljesen el nem oszlatott, soha bizonyítást nem nyert vádféleségek, meg-, át- és újragondolások a kor szellemének megfelelő elektronikus közegbe ágyazva. Falco-összest hallgatni ma már talán kissé unalmas, elvégre azt, amit ő úttörőként csinált, ma a mainstreamban hallhatjuk nap mint nap. De van az a néhány dal, az a néhány taktus és akkord, ami halhatatlanná teszi, amelyek miatt Bécsben létezik a Falcoglasse, amelyek miatt az is ismeri, aki egyébként soha nem keresne rá a videómegosztókon.

Mint mondottuk volt, Bécsben született, s hogy már ez az egyszerű és ártatlan életrajzi adat se legyen egyértelműen ünnepelhető, arról az a tény gondoskodik, hogy két ikertestvére még a szülés közben meghalt. A kis Johann így egyedül cseperedett, s ahogyan az őstehetségeknél szokás, korán kiderült, hogy merre kellene tapogatódznia az életben: ötéves volt, amikor megállapították, hogy abszolút hallással rendelkezik.

Sorozatunk előző hősétől eltérően Johann Hölzelnek bizony volt zenei képesítése, nem is kevés: a bécsi konzervatórium dzsessz szakán végzett, és ne higgyük, hogy ez Mozart, Beethoven és Haydn városában kevés. De hát Falco úgy döntött, mellőzi a tanultakat, s bizony ő világsztár lesz, kerül, amibe kerül. És a világhírnévnek a zene terén az 1980-as években éppenséggel nem Ausztria volt a legbiztosabb ugródeszkája…

Némi kísérletezgetés után 1980-ban döntött úgy, hogy immár Falco néven odahagyja az ilyen-olyan formációkat, a basszusgitárt, és szólókarrierbe kezd. Ha hinni lehet a Wikipédiának, a művésznevét egy síugrótól, bizonyos Falko Weißpflogtól kölcsönözte – aki egyébként a síugrásokat közvetítő újságíróktól a sólyom jelentésű Falke becenevet kapta –, amit aztán a mi Johannunk Falcóra latinosított, elvégre a jól ejthető, könnyen megjegyezhető, urambocsá skandálható név alapfeltétele annak, hogy valaki világsztár legyen…

És jött 1982, meg az első átütő siker, a német nyelvű Der Kommissar. És igen, ha rémlik a Felügyelő, az nem véletlen. Azóta már ugyanis aki csak élt és mozgott, az ötleteknek pedig híján volt, fogta és feldolgozta ezt a dalt. Többek között magyarul is létezik – habár nem biztos, hogy erőltetni kellene…

De a Felügyelő csak bemelegítés volt. Három évvel később, 1985-ben érkezett a világsiker, a mindent átütő és elsöprő, a Billboardot is meghódító Rock Me Amadeus, amit az is dúdolt, aki Mozartról az életben nem hallott. Betétdala volt ez az amúgy sokszoros Oscar-díjas remekműnek, a Miloš Forman-féle Amadeusnak. Bécs büszke volt, Falco sikeres, a lemezkiadó meg a mennyekben.

A botrányhős-image

És ahogyan az a megasikerekkel lenni szokott, következtek a bajok. Mert azt túl kellene szárnyalni valahogy, de immár túl magasan van a léc, nehéz bizony azt nem leverni onnan, ahová maga a zenész helyezte fel. És szinte menetrendszerűen következett a botrány, amikor jött (előbb németül, nem sokkal később a világpiac számára angolul is) a Jeanny. A ballada a fiatal lányról, aki eltűnik, akit soha nem találnak, s akivel kapcsolatban a rendőrség nem zárja ki a bűntény lehetőségét… Hogy mennyire volt igazuk azoknak, akik szerint a fülbemászó dallam szövege a párkapcsolati agressziót és a nemi erőszakot dicsőítette, soha nem tudjuk meg, a szerző természetesen azt állította, hogy csak egy negatív jelenségre szeretné felhívni a figyelmet. A hangulatra persze ráerősített a Jeanny videoklipje, a Bates Motel előtt kezdődő, a zárt osztályon végződő története is…

Ma már valószínűleg a kutya nem ugatna meg egy ilyen szöveget, de 1986-ban az ilyesmi még komoly vádnak számított, a közösségi élet (és nem mellesleg: a zene) központjának számító diszkókban nem kevés olyan DJ volt, aki nemes egyszerűséggel nem volt hajlandó lejátszani a dalt, amelyről meggyőződése volt, hogy egy tettes, egy elkövető szempontjából meséli el a nemi erőszakot… A sors furcsa fintora volna? Valószínűtlen, ha tudjuk, ami akkor is, azóta is evidencia. Falco a botrányt kereste, a kitűnés, a különállás minden lehetséges formáját. Egyedi akart lenni, más, mint a többiek. „Nem akarok odáig jutni, hogy az emberek azt kérdezzék: ki a fene ez? Azt akarom, hogy az emberek arról beszéljenek, mit csinál, hol és hogyan! Aha, ez érdekes! Botrány, szalagcímek, botrány!!! Ez jó, ez a show-biznisz!” – mondta egy interjúban.

Egy snassz halál

A Jeanny után már csak a lejtő maradt. Amit persze csak nagyon erős fenntartásokkal kell lejtőként kezelni, hiszen még mindig voltak slágerlistás helyezések, kis- és nagylemezek. De a Jeanny II. és ami utána következett, már nem volt az igazi. Legalábbis sztársággal mérve. Mert a dalok még továbbra is jók és sikeresek is voltak, mondhatni, a fülbemászás még mindig csúcsra járt, és Bécs is megkapta újabb kori himnuszát a Vienna calling című számmal. Szóval élhette volna Falco békében a hanyatló népszerűségű sztárok keserédes életét, hízhatott volna, vagy kereshetett volna más utakat is akár. De nem!

A másik lehetőséget választotta, az alkoholmámorosat, a kétségbeesettet, amelynek a vége egy busszal való végzetes találkozás volt valahol a Dominikai Köztársaság rögös útjain. Véletlen? Ha a rendőrségi jegyzőkönyvet vesszük alapul, minden bizonnyal. Elvégre Falco épp egy parkolóból tolatott ki, amikor nekicsapódott a busz. Ha azonban előkapjuk egy 1982-ben adott interjúját, amelyben a majdani halálát írja le, már nem is annyira. Ugyanis azt mondta akkor: „Ha idő előtt meg kell halni, úgy szeretnék, ahogy James Dean. Egy kereszteződésben, egy Porschével. Bang! The End!”

Persze egy snassz halál még nem jelenti egy rockikon végét. Az csak egy újabb helyzet, állapot, amiben egy jó menedzser megtalálja a jó lehetőséget. Előbb a film készült el 2008-ban, Falco – Verdammt, wir leben noch! (vagyis magyar címváltozatban: Falco – Az ördögbe is, még élünk!) címmel. Amolyan életrajzféle, amely a gyermektől, a kis Johanntól indul, hogy eljusson a bedrogozott balesetig – Thomas Roth rendezésében, Manuel Rubey főszereplésével. Letölthető, megnézhető, sőt a YouTube-on is elérhető teljes változatban, de mindenképpen hallgatható, elvégre zenés film, milyen is lenne…

Aztán egy kis magánszám következett, amikor az egyik exe, Beatrice Castaldi 2012-ben úgy érezte, könyv formájában kell feldolgoznia azt a három évet, amit Falcóval töltött, és ebben a kötetben éppenséggel az énekes szexuális szokásait kell felelevenítenie. Hogy a szerzői jogokból mennyi folyt be, arról persze nincsenek információink. Hogy nem ez a világirodalom egyik megkerülhetetlen klasszikusa, abban azonban teljesen biztosak vagyunk. Mi magunk sem éreztük szükségét, hogy mindenáron felkutassuk…

És aztán jött az újabb ötlet, amikor Falco halálának tizenötödik évfordulója kínált egy újabb lehetőséget arra, hogy még egy bőrt le lehessen húzni a Falco márkanévvel a tömegről egy hatalmas retroshow formájában. Ahogyan arról Szajlai Csaba, a Magyar Hírlap (egyébként közgazdasági kérdésekben szakértő) újságírója írta tavaly májusban: „A néhai, abszolút hallású bécsi szupersztárra, aki zseniális énekes volt, most újból egész Ausztria figyel, ugyanis Rock me Amadeus – Die große Falco Show koncertsorozat keretében a német Alexander Kerbst élesztette újra a legendát. Bécsben, a Wiener Stadthalléban elsöprő sikert aratott a produkció, miután az egyébként német előadó nem pusztán hitelesem imitálta az osztrák popcsászárt, hanem a bécsi dialektust is prezentálta.”

Ha az ember naponta ismétli magát, belehülyül

Lapozzunk azonban most egy kicsit távolabbra vissza az időben: „Az osztrák Falco a norvég A-ha mellett az egyetlen európai előadó, akinek sikerült kis- és nagylemezeivel egyaránt felkapaszkodnia az angol, illetve amerikai slágerlisták élvonalába. Hogy népszerűségében a korábbi évek Amadeus-divatjának nagy szerepe volt, kétségtelen. De a Rock Me Amadeust követő újabb sikerek (Vienna Calling, Jeanny II. vagy a legújabb The Sound Of Music) már megálltak a saját lábukon is. Falco 1986-ra végleg beérkezett, s ami még örömtelibb, ezzel egy időben Magyarországra is elérkezett. November 13-án nagy sikerű koncertet adott a Budapest Sportcsarnokban” – néhány héttel ezelőtt, épp David Bowie születésnapi köszöntőjében már meséltünk a Rock ’86 című kiadványról, amelynek szerzője vezette fel az itt idézett sorokkal a Falco budapesti fellépése alkalmával készült interjút. Szépen illusztrálja a fentiekben elmondottakat – és Johann Hölzel jellemét, aki, ha élne, mához egy hétre, a jövő szerdán ünnepelhetné ötvenhetedik születésnapját: „Hiú vagy?” – kérdezte az újságíró. És a válasz: „Csak annyira, hogy a kialvatlan, borotválatlan, mosdatlan pofámat nem tartom oda a kamerának. De különben nemigen.” Majd pedig:

„– Változol az évek során?

– Igen, az embert a sikerek is megváltoztatják, átalakítják. De inkább legyen csak két sikerem 5 év alatt, de azok tartós népszerűséget biztosítsanak, mint évente futószalagon három. Ami gyorsan jön, gyorsan is megy. Aztán a turnék is alaposan próbára teszik az embert. A Kommissarral 18 hónapig voltam úton. Végül belebetegedtem, már csak lerogytam a szállodai ágyakra. Ha az ember naponta ismétli magát, belehülyül.”

Az RTL Klub XXI. század című műsorának szerzői szerint Falco zseniális énekes és művész volt: „A barátai szerint maximalista. Mindenben. Egész életében a tökéletes zenét, a tökéletes nőt, a tökéletes botrányt hajtotta. Szerepet játszott: Falcót, a sztárt, amiből már nem volt visszaút”. A múlt csütörtökön volt eme mindenben a tökéletességet kereső ember, Falco, az énekes, Falco, a botrányhős, Falco, a jelenség, eme nyughatatlan lélek halálának a tizenhatodik évfordulója, nyugodjék hát békében!

Képgaléria: