Amikor az évfolyam- és csoporttárs bekerült a zenekarba, minden megváltozott: a Smile-ból Queen lett, Farrokh Bulsara pedig talán legigazabb, legbensőbb énjéhez idomult, amikor Freddie Mercuryvá változott
A bonyolult párkapcsolati viszonyokat az együttesen belül csak fokozta, hogy Mary Austin épp párjának homoszexuális érdeklődése miatt szakított Freddie Mercuryval (1946–1991), a kapcsolatukban rejlő mély és őszinte szerelmet azonban később sem tagadták meg: a nő immár később született fia úgy lett mégis – egy igencsak sajátos módon – a közös gyermekük, hogy az énekes vállalta a keresztapaságot. A szerzői jogok örököseként ma is Mary kezeli Freddie hagyatékát.
Néhány hétre pedig most februárban is ellopta a show-t a Queen zenekar, no és persze a csapat énekese és frontembere, Freddie Mercury, ezúttal itt nálunk, a Sztripperünkben – akárcsak az 1985-ös Live Aid koncerttel összefüggésben mondtuk legutóbb. Hiszen az együttes Don’t Stop Me Now című dalára készítette el nagyszerű képregényét az Amerikai Egyesült Államokban élő, egyebekben pedig mindenképp és tagadhatatlanul mexikói (származású) grafikus, kedvenceink egyike, Pablo Stanley. Három részben olvashattátok a Képes Ifjúságban… Mercury és a Queen persze gyakorlatilag kimeríthetetlen téma, több kiváló alkotó is ihletet merített belőle, amikor parafrázisokat vagy éppenséggel továbbgondolt variációkat készített hozzá(juk). S részben épp ezt igyekeztünk szemléltetni a múlt héten Nina Woźniak képregényével, amelynek címe egyszerűen csak Freddie mikrofonja; illetve még több más aprósággal… Így például azzal a képregénycsíkkal is, amelyik A szemorvosnál címmel jelent meg ugyancsak a múlt héten, s habár szerzője továbbra is az ismeretlenség homályában rejtőzködik, annyit máris elárulhatok róla, hogy spanyolból kellett fordítanunk, de megfelelő segítséget kaptunk hozzá…
Nos hát, ha valakinek, Sanyit, a baglyot épp a Képes Ifjúság olvasóinak ma már – nagyon remélem! – egyáltalán nem kell bemutatnunk, hiszen hosszabb időn át heti rendszerességgel jelentek meg képcsíkjai a lapban. Az utóbbi évek egyik legjobb magyar képregénysorozatának alkotója, EVU is előszeretettel „vendégszerepeltet” történeteiben ismert zenészeket, sztárokat. Így például feltűnt már nála – azon a bizonyos sorsszerű faágon – Amy Winehouse, Brian Hugh Warner, alias Marilyn Manson …és így tovább, hogy ne vesztegessem feleslegesen a szót egy amúgy is semmitmondó felsorolásra. Mindennek a lényege azonban éppen az, hogy EVU is odafigyel a zenei eseményekre, történésekre, s talán elég lesz, ha csak annyit említünk, hogy néhány évvel ezelőtt például a Sziget Fesztivál idején amolyan kisebbfajta – de nyilvánvalóak képzelt, fiktív! (nehogy mán félreértse valaki…) – ellenfesztivált szervezett imádott Sanyink blogjában: az Ág Fesztiválon aztán meg tényleg bárkit felléptethetett, ha él, ha hal(t), aki csak eszébe jutott… Akit csak kedvel, akit csak nem szégyell!
A Freddie mikrofonjával és A szemorvosnál című képcsíkkal megkezdett történetünkbe pedig szépen beleillettek hát EVU-nak azok a rajzai (amelyek egy részét mellesleg épp a felkérésünkre készítette el… hogy büszkélkedjünk már ezzel is egy kicsit… EVU, EZÚTON IS KÖSZÖNJÜK!), amelyeken ezúttal Sanyit öltöztette be különböző hírességek szerkójába… bőrébe… jellegzetes viseletébe… image-ébe… a legjellegzetesebb vonásaikat kölcsönözve a bagolynak. Egy egész tekintélyes nemzetközi sztárgárda vonult fel így neki köszönhetően Sztripperünkben: Dave Brubeck (1920–2012), a nemrég elhunyt amerikai dzsesszzenész, zeneszerző és zongorista, majd pedig Tina Turner, a rocknagyi, Freddie Mercury és Amy Winehouse; illetve most érkezik, ott toporog máris a nyomukban a mai számunkban Jimi Hendrix, MC Hammer és ismét csak Tina Turner egy másik rajzon, egy másik variánsban, egy másik ábrázolásban.
EVU pedig ugyancsak a felkérésünkre készítette el az Elmarad a koncert című képcsíkját – ezt is a mai számunkban olvashatjátok –, amikor néhány évvel ezelőtt a csúfosan és rettenetes kínok között kimúlt, de mégis szép emlékű zentai Nyári Ifjúsági Játékok alkalmi lapjához, a Játékos Magyar Szóhoz kértünk tőle képregényeket. Aki ott volt a Játékokon, talán még emlékezhet is rá…
Gróf Balázs ma megjelenő képregényei pedig már egy egészen más irányba visznek el bennünket, amelyik ugyan szervesen kapcsolódik a korábbiakhoz, nyilvánvalóan párhuzamba állítható az eddig elmondottakkal és a korábban közölt zenés képregényeinkkel, de már egy egészen más síkon. Ezért ezekről majd legközelebb szólunk részletesebben.
Száznyolcvan tonnát raksz… (És mennyi a bér?)
Addig is maradjunk csak szépen a Queennél és Freddie Mercurynál, már csak azért is, mert mint mondtuk, itt nálunk, a Sztripperünkben is elvitték a show-t. Ez ugyanis már egy egészen másik koncert volt, egy évvel a Live Aid után, a helyszín pedig Budapest: „Felesleges pazarolni a papírt az előzenekarok bemutatására, talán érdemesebb a technikai felszerelésről megemlíteni néhány adatot: a Queen 11 országúti cirkálóval szállítja kb. 180 tonnás felszerelését. A technikusok száma meghaladja a kétszázat, ebből közel 50 ún. »fehérkesztyűs« (hang- és fénykezelők). Maga a színpad 70 méter hosszú és 20 méter mély volt. A 70 méterből kétszer húszat a hangépületek foglaltak el, amelyeknek az erőssége (becslések szerint) 250-300 kW-os lehetett! A fényhíd öt szektorból állt, összteljesítménye 800 kW! A nagy koncertekhez szokott emberek is megdöbbentőnek találták ezeket az adatokat” – írta hát Beder Attila az egykorvolt zentai ifjúsági lap, a Scarabeus 1986-os augusztusi–szeptemberi kettős számában, a Freddie-ék július 27-i budapesti koncertjéről készült beszámolójában, majd hozzátette még: „A Queen tíz óra előtt kezdett. A hangszórókból a Flash Gordon film imperátorának, Mingnek a gúnyos nevetése hallatszott, majd beleveszett a One Vision bekezdésébe. A gitárrif kezdetekor »felizzott« a színpad, és méltóságteljesen bevonult a »királynő«. A stadionban elszabadult a pokol. Ilyen hatásos kezdést még nem tapasztaltunk. A program régi és új számok logikus váltakozásával folytatódott. Freddie ördöngös mozdulatokkal cikázta át a hatalmas színpadot, míg a többiek főleg játéktechnikájukkal hívták fel magukra a figyelmet. A koncert derekán, néhány szólórészlet után csak Freddie és Brian maradt a színpadon, hogy eljátsszon néhány akusztikus számot. A stadionban 80 000 gyufaszál égett! A lassú részleg befejezőjeként felcsendültek a Virágom, virágom című népdal akkordjai. A közönség torkaszakadtából kísérte Freddie énekét. Ezután következtek a legendás számok, köztük a Bohemian Rhapsody is, majd két ráadás: az elsőben a Radio Ga Ga, a másodikban a We Will Rock You – Friends Will Be Friends – We Are The Champions, amelynek végén Freddie királyi palásttal és koronával a fején intett búcsút a közönségnek.”
No mármost, ez a koncert nekem is egy hatalmas nagy tinédzserkori élményem, s habár a budapesti Népstadionban aznap este – zsenge tizennégy éves fejjel, felettébb sajnálatos módon – nem lehettem jelen, Zsombolyai Jánosnak az ekkor készült filmjét azonban több ezerszer néztem és hallgattam már végig azóta. (S nem is csak mellesleg mondom: most is az szól…) Szóval: határozottan állítom, hogy Freddie Mercurynak ebben az utolsó „jelenetben”, a We Are The Champions című zeneszám előadása közben nem volt királyi palást a fején… A palástot annak rendje és módja szerint a vállán rögzítve, de a hátán viselte… „A befejező gesztus nagyon találó volt. A királynő ismét magabiztosan uralja a trónt!” – írta hát a Scarabeusban publikált jegyzetében Beder Attila, s cikkének itt idézett részletével, úgy hiszem, minden, a vajdasági magyar ifjúsági sajtó történetével, vagyis a témával (amelyikbe korábban teljesen véletlenszerűen belefutottunk Sztripperünkben…) szemben fennálló kötelezettségünknek eleget tettünk.
A templomi kórus kis üdvöskéje jelentkezik
Mindebből azonban már magatok is leszűrhetitek, láthatjátok (sőt, a YouTube-on akár be is pótolhatjátok), hogy milyen hangulatban telt ez a nagyszabású koncert, amelyik – ha csak képletesen is, de – már 1986-ban áttörte, átszakította a vasfüggöny szögesdrótját. S a fellépés jelentőségét jelzi az is, hogy ugyancsak 1986-ban, alig néhány hónappal Freddie-ék budapesti látogatása előtt jelent meg a Zeneműkiadó Vállalat gondozásában, az akkor útjára indított Csillagkönyvek című sorozat első darabjaként Kapuvári Gábor és Sebők János (igen, JÁNOS!…) egyszerűen csak Queen című kötete is. Talán mondanom is felesleges, hogy a kiadványt pillanatok alatt szétkapkodták, s így nekem is – pedig nagyon rajta voltam – csak az újranyomott változatból sikerült példányt szereznem. Ugyanebben a szériában jelent meg később ugyanennek a szerzőpárosnak a Deep Purple című kötete is, amelyikről pedig már ejtettünk néhány kevéssé keresett szót és kifejezést Sztripperünkben tavaly ősszel.
A rocktörténeti feljegyzések szerint a Smile formációt tekinthetjük a későbbi Queen elődjének. Nem előzenekarának, mert az valami egészen mást jelentene… De akárhogy is legyen, erről a formációról így mesélt kötetében a két szerző: „May, miután középiskoláit kitűnő eredménnyel befejezte, 1967-ben apja ösztönzésére beiratkozott a kensingtoni, ugyancsak jó hírű Imperial College-ba, hátha mégis beváltja az atyai álmokat, s csillagász lesz belőle. Nyugtalan vére, zeneszeretete azonban itt sem hagyta békén, s nem sokkal a beiratkozás után feltűnt a faliújságon egy hirdetés, amelyben a gitáros korabeli számokat – elsősorban a Cream és Hendrix repertoárját – jól ismerő dobost keresett. S a hirdetésre Roger Taylor jelentkezett.
Roger Meddows Taylor 1949. július 26-án született Norfolkban. Szülei nyolcéves korában Truróba (Cornwall) költöznek, ahol a fiú jó zenei nevelést kap. A templomi kórusban énekel, de vére inkább az utcára, az iskolatársak közé húzza.”
(Folytatjuk)
0 Hozzászólás
Szólj hozzá