(Beszélgetés Szilágyi von Königsberg Évával…)

…aki Szilágyi Zoé Éva művésznéven is ismert underground körökben – és azokon túl. Nemrég talált ránk, azaz találtunk egymásra – és ez is csak azt bizonyítja, hogy a (h)őspunk nem korlátozható a zenére: ott van mindenütt, fő érdeme, hogy a megfelelő pillanatban lerombolta a mutatós kvázi „értékeket”, és ami utána jött, az valósakat is fel tudott mutatni. És a mai napig fel tud, mert ha maga a punk felhígult is, a „föld alatt” még ott izzik a parázs. Jó példa erre Éva is:

Mesélj még a berlini életről, bulikról, zenéről etc.! És ha már Berlin és a Fal: a Pink Floyd The Wallja hatott rád?

– Akkoriban nagyon forrongott az élet Berlinben! Minden kis suhanc berlini faldarabkákat árult, 1–3 márkákért, a fal még állt ugyan, de lyukak voltak vágva bele, a fémváz mindenhol kilógott, s a faltörmelék ott hevert mindenütt. Egy morzsányit sem hoztam magammal, hisz oly mindennapos volt akkor, hogy eszembe sem jutott, egyszer legendás lesz majd egy ilyet birtokolni! Akkoriban még létezett az EndArt galéria, ahol olyasmik voltak kiállítva, mint pl. a nagy maszturbálógép: egy szobabicikli, az ülés helyén egy nagy műpénisszel, ami tekeréskor fel-le mozgott… A plafonról mumifikálódott cickányok lógtak, mint holmi szélcsengő, a falakon expresszionista stílusban megfestett képek, olyan témákban, mint pl. Adolf Hitler női alsóneműben, amint Helmut Kohllal együtt szipuznak Pattex ragasztót nejlonzacsiból… A sarkon meg az automata galéria, az Artomat, egy kimustrált és átalakított cigiautomata, amibe ha pénzt dobtál, zenélni kezdett, s kidobott egy apró műalkotást… Tiniként láttam egy újságban, most meg ott volt előttem, teljes valóságában… Varázslatos pillanat!

Akkoriban még a nem volt egyesítve az NDK-s és az NSZK-s pénz, így mindenki átjárt a keleti oldalra, mert ott olcsóbban be lehetett vásárolni, vagy levelet feladni. Voltunk egy bulin, pontosabban punkkoncerten a keleti oldalon, ahol akváriumokban levágott babafejek úszkáltak, sötét volt, csak UV-fény világított, s mindenkit UV-festékkel dobáltak meg. Egyszer kijöttek a lakókocsitáborhoz a rendőrök, de nem jöhettek be a senkiföldjére, így a rendőröket provokálók mindig visszafutottak a „védett” részre. Volt egy foglalt gyárépület a nyugati oldalon, azt akarták kiüríteni. Vízágyúkkal jöttek, meg pajzsokkal, a másik oldalról meg dobálták őket a punkok! Mikor be akartak hatolni a foglalt gyárba, egy punk srác lekiabált a tetőről: HA BÁRKI BELÉP, ÉN LEUGROM! Végül nem ürítették ki a helyet. Volt, mikor az újfasiszták gyújtottak fel lakókocsikat, aznap éjjel senki sem aludt… Ezek csak apró foszlányok a berlini mindennapokból, pillanatképek: minden olyan tömény volt, hogy szinte csak ilyen felvillanó epizódokban lehet megjeleníteni.

Pink Floyd, A fal? Imádom azt a filmet! Sok mozzanata mutat hasonlóságot az én életemmel, akár szimbolikusan is. A főhős, amikor a film elején valahol ott hasal, s apró kis fotókból, tárgyakból rakja össze az életét, édesapámra emlékeztet, aki objektművész, és apró tárgyakból, fotókból stb. rak össze objekteket, montázsokat… A filmet is vele láttam először egy félköríves, négyszeresen sztereó szupermoziban, még Essenben. De érdekességképpen, pont mikor Berlinben voltunk, ott koncertezett a Pink Floyd, s a lakókocsitáborba odahallatszott, ráadásul a felfújhatós disznójukat láttuk is a levegőben a távolban!

Hát ennyit Berlinről. A város mindenesetre fogadott otthonommá vált.

Később Saint-Tropez-ba mentünk szervezett autóstoppal, ahol a délfrancia tengerparton csöveztünk, s úgy leégtünk, hogy a bőrömet rendesen le lehetett húzni a hátamról: előtte egy milliomos művészházaspár villájának vendégszeretetét élveztük Les Arcs-ban, úszómedence, füge a fáról, milliomosbuli plasztikázott szépségekkel! Ez a művész ismerte apámat, ezért lehettünk a vendégei. Onnét aztán Párizsba mentünk… De ez már egy másik sztori…

Éltél az USA-ban, Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Hollandiában: lételemed az utazás? Sehol sem találtad a helyed, vagy csak mindig hajtott valami tovább? Egy ideje Magyarországon élsz: itt most otthon érzed magad? Tervezel még utazni, máshol letelepedni?

– Nos, nem szeretek utazgatni, így hozta a sors. A szüleim által jutottam ki külföldre, aztán mivel nem volt fix lakhelyem, mindig továbbálltunk. Magyarországon idegennek érzem magam, kirekesztett, soha be nem fogadott „aliennek”. Ez nem az én világom, az egész magyar mentalitás távol áll tőlem. Ez itt minden, ami én nem vagyok! Régen más volt, de az egy rövid korszak volt, a 90-es évek elején. Akkor imádtam magyarként élni Magyarországon, a Fekete Lyuk, a Tilos az Á, a Király Tamás-boltok, az Ibolya presszó és az FMK korszakában! Az már nincsen többé. Berlinbe szeretnék költözni, vagy Kölnbe – ami szintén egy frankó város! –, és soha vissza nem jönni ide! Már ha volna pénzem újrakezdeni…

Magyarországon több helyütt is voltak kiállításaid, performance-aid, graffitikkel dekoráltál különböző falakat – pl. a pesti Fekete Lyukban (Jim A.Kód festőművésszel): megbecsülik ezt jelenleg mifelénk? Vagy a punk/underground színtér nem foglalkozik a polgárok megbecsülésével, alkotni kell, és kész? Egyáltalán: meg lehet élni ebből valahogy, vagy van „civil” szakmád/megélhetésed is?

– Adományokból élek. Nincs jövedelmem, más szakmám sem, de nem is csinálnék soha mást, ha éhen halnék sem. Ill. csupa olyat, ami szintén nonszensz! (Szívesen szerepelnék underground horrorfilmekben, lennék punkműsorvezető, írnék pénzért blogot, foglalkoznék állatokkal, vagy énekelnék punkegyüttesben fizuért.) Nos, ez elég durva, mikor mondjuk már egy hete csak üres prézlit ettél, s hánysz az éhségtől… Én segélyt sem fogadok el, mivel munkához kötik, s ez persze nem művészeti munka. Lehet beképzelt hólyagnak nézni, de más munkát én nem vagyok hajlandó elfogadni! Akkor ugyanis már élni sincs értelme. Gürcölni, csak hogy zabáljak, s ne haljak meg? Ez nem életcél! Nem kötelező mindenáron életben maradni…

Végül az azóta már elhunyt, legendás expresszionista punk festőművészhez, Szilágyi Lászlóhoz mentél feleségül: mesélj róla, illetve a vele való közös munkáról/életről!

– Miután szakítottam Csucsuval, volt egy rövid kapcsolatom, ami inkább csak a szexről szólt. Aztán miután az is befejeződött, Budapesten az utcán találkoztam Csucsuval és az új barátnőjével, dumcsiztunk, borozgattunk… Ekkor jött egy fura, erős kisugárzással bíró ember, aki megkérdezte: van-e rajtam melltartó, vagy magától ilyen „kajak” a mellem? Nos, ő volt Szilágyi László, Lackó, a festőművész, aki – ahogyan később kiderült – a lelki ikertesóm volt! Ő is egy olyan megérzés, akit még tiniként megálmodtam magamnak, mint Berlint, s valóra vált. A szakmája, a körülményei, a stílusa mind-mind olyan volt, mint amiről egyszer tiniként novellát is írtam! Fura, mi?

Lackóhoz költöztem Budafokra, két hónap után elvett feleségül (Sex Pistols szólt az esküvőnkön, s én fekete fátyolban voltam!), s mi lettünk a „legendás Szilágyi punkművész-házaspár”. Én akkoriban Szilágyi Zoé néven működtem. Rengeteg közös kiállítást, performance-ot, sőt zenét mondhatunk magunkénak! Budafokról Veszprémbe költöztünk, Lackó szülővárosába, ahol hírhedt-híres élő legendák voltunk jó pár évig! Teli volt velünk a média. Sajnos Lackó is, én is pszichés zavarokkal küzdöttünk, így végül 10 év után különmentünk, mert kinyírtuk volna egymást – túl egyformák voltunk –, de végig tartottuk a kapcsolatot, s összetartoztunk! Lackó 2007-ben a „jómagyar viszonyok” miatt öngyilkos lett. Undorító módon most pont azok ünneplik őt, akik halálba hajszolták… Még emlékművet is állítottak neki. Ez amúgy klassz lett, Zeke Laci szobrász munkája… Szeretem. Csak azokat nem, akik felhasználják Lackóm nevét a saját dicsőségükre, most, hogy halott.

Amíg külföldön éltél, tartottad a kapcsolatot a magyarországi (punk) zenészekkel, művészekkel? (Wahornékkal pl., hiszen náluk is, a Bizottságban kapcsolódik a zene és a képzőművészet.) És ma? Esetleg együtt is működtél/működsz néhányukkal? Kiket tartasz nagyra közülük, kik hatottak rád? És kikkel barátkoztál/barátkozol is?

– Nos, Wahornt annyira nem, de ef Zámbó „öcsit” jól ismerem, Szentendrén is „garázdálkodtam” egy ideig, s kiállítottam vele/velük a Vajda Lajos pincében, meg El Kazovszkij festővel (már sajnos elhunyt) voltam jó barátságban, aki volt is kint nálunk Németországban, mert a szüleimmel is barátságot kötött. Vele leveleztünk, igen. Punkokkal annyira nem. A Dési rajzkörben megismert emberkék közül az egyik máig jó barátom, neten tartjuk a kapcsolatot. Ő nem punk, de ő is egy tehetséges ékszerkészítő, ötvös srác, csak most kicsit másfelé terelte az élet… De igazándiból magamnak való vagyok, nincsenek igazi barátaim. Ill. akik voltak, mind meghaltak. Sajnos. Egy-két ember azért él még a „hőskorból”… mint Barcs Miki, Tűz Kriszta az Aurórából… Barangó… Mint ittmaradott lelkek egy elveszett világban…

Mit gondolsz, milyen irányban halad ma a művészet – és az élet maga – úgy Magyarországon, mint a világban? Élhető? Számodra élhető?

– A művészet jelenleg világszerte zsákutcában van, személytelen, üres, kifejezéstelen, elgépiesedett. A művészek elmagányosodott önmenedzserek, nyakkendős üzletemberek lettek, pfuj! Ez most nem egy inspiratív korszak. Lélektelen, nincsen mondanivalója, vagy túl politikai. Az élet szintén ugyanilyen: internetkorszak, maszturbáció. Nincs kommunikáció. Mindenki mindenhol a táblagépébe vagy a mobiljába hajol, s szarik a másikra, aki mellette ül, áll, él. Le van butítva mindenki, életükben sok értelmet, tartalmat nem látok! Ennél a legdurvább grufti/goth is értelmesebb volt a 80-as években: mert ők olvastak! Művelődtek! Elgondolkodtak! Filozofáltak! Míg ezek ma agyatlanok. Egyenszerkós egyéniségtelen kis nullák. Kevés az értékes ember! Azokat meg kiközösítik. A többiek beolvadtak, feladták, s azzal vigasztalják magukat: a szívemben PUNK vagyok… Hát akkor baszhatod! Mások meg elpatkoltak, pl. sok igazán legendás fazon itt Magyarországon.

Magyarország? Nos: a legélhetetlenebb hely, ahol valaha jártam! A legelőítéletesebb, legkicsinyesebb, legagresszívebb. Sehol sem ért soha baj, Párizs arab-afrikai vagy Amszterdam piros lámpás negyedeiben sem, éjjel sem. Magyarországon vertek szét már többször fényes nappal a kinézetem miatt. Még akkor is, mikor még tetkóm sem volt, csak épp piros haj plusz orrbavaló meg sok fülbevaló. Élhetetlen. Elmaradott, diszkriminatív, konzervatív és régimódi! Művészetileg meg csak a sógor-komák érvényesülnek sajna. Azt a fajta művészetet, amit én képviselek – outsider art, dark-art –, nem is ismerik, nincs piaca. Na, talán Budapesten egy-két romkocsmában látni ilyet. Mint kuriózum.

Mi az ars poeticád?

– A PIL együttes egy számának egy mondata: „A düh energia!” Ez pontosan így van! Egy energia, ami expresszív alkotásra inspirál. Csak figyelj oda, hogy minden energiád az alkotásba irányítsd. Meg van még egy saját mondásom, amit mindig hajtogatok, éspedig: a holt művészek köztünk járnak.

Ez meg tény! Az értékes emberek/alkotók halhatatlanok, míg az üres emberek a kutyának sem hiányoznak… Vannak, akik ha meghalnak is, erősebb a jelenlétük, mint azoknak, akik semmi értékeset nem hoznak létre, de még élnek. Vannak olyanok, akik egyszerűen akkora energiákkal rendelkeztek, míg éltek, hogy az haláluk után is még hat (lásd: Elvis, Marilyn Monroe, Picasso, Basquiat, Bacon, Van Gogh…, vagy akár a férjem, Lackó)!

Képgaléria: