Utolsó interjú a rap-metal legendáival
Az 1988-ban alakult stockholmi Clawfinger tipikus szereted/nem szereted banda volt mindig. Egyrészt óriási népszerűsége volt, másrészt sok mindenkiből ellenszenvet váltott ki sajátságos stílusával a ’90-es évek első felében. Mikor annak idején az MTV-n napi négyszer engedték az olyan Clawfinger-dalokat, mint a Nigger, Warfair, Do What I Say, Pin Me Down, Two Sides, nem gondoltam volna, hogy egy nap együtt sörözök majd a banda tagjaival egy interjú alkalmával. A jó hangulatú, ám kevés idővel rendelkező bandát a tavalyi Brutal Assault fesztiválon faggattuk ki néhány dologról. Amíg kint várakoztunk az öltöző előtt, Jockéval (sampler/ének/alkalmanként gitár), a zenekar egyik alapítójával dumáltunk, aki furcsa utalásokat tett a banda közelgő feloszlására... hm... Az interjú a hiperaktív Zak Tell énekessel és Bard Torstensen gitárossal folyt.
Mikor feltűntetek az 1980-as évek végén, nem igazán volt a rap-metal divatban. Honnan jött ez a stílusvegyítés?
Bard: Mert még nem volt ilyen, amikor elkezdtük, csak az Aerosmith & Run DMC duett a rock-rap-szerű dalukkal, a Walk this Way-jel, az Anthrax a Bring the Noise-zal, vagy a Faith no More. De azt hiszem, soha senki nem csinált előtte egy egész rap-metal-lemezt.
Zak: Ja, hát punkon meg rapen nőttem fel, a többiek meg inkább a metal felé húztak. Nem így terveztük, de egyszerűen így sikerült. Aztán elkezdtünk összejárni és dalokat írni. Azt hiszem, szerencsés véletlen volt az egész.
Bard: Zak és Jocke egyébként együtt dolgozott a kórházban. Tolták a betegeket, Zak folyton rappelt, Jocke tolta a scratchet. Ketten kevesek voltak, ezért szükség volt rám is egy rendes zenekarhoz. Jöttem én, a gitáros, hogy valaki zenélni is tudjon már közülünk, haha... Azóta Zak rappelhet kedvére, mi meg alápiszkítunk a hangszereinkkel, haha.
Az említett előadók inspiráltak benneteket? Mégis milyen hatásaitok voltak?
Zak: Ezek a zenekarok úgy-ahogy befolyásoltak, de az egész sokkal összetettebb. Most kapásból felsorolok neked 5 zenekart, amelyek hatással voltak ránk: Dead Kennedys, Public Enemy, Frank Zappa (felhúzza a pólóját, és büszkén megmutatja nekünk a Zappa-tetoválását), John Lennon, Tom Waits.
Szép mix!
Zak: Hát elég furcsa válogatás, de ők mind újat csináltak, vagy legalább más volt a hozzáállásuk a dolgokhoz. A Public Enemy mindig erőteljesen kritizálta a politikát, a Dead Kennedys úgyszintén, csak ők beledobtak egy kis humort. Ők nagyon ironikusak, és eléggé „kapd be” hozzáállásuk volt. Hm… aztán Frank Zappa is mindig szeretett beleavatkozni a politikába, emellett ironikus, és nagyon vicces szövegei vannak. Sokféleképpen tud más zenéje hatni rád, és nem okvetlenül kell hogy ugyanolyan hangzású legyen. Inkább az a lényeg, ami megfog egy bandában, amire rákattansz, és ami bizonyos érzéseket vált ki belőled.
Mikor ti felbukkantatok, igen erős volt a metálzenei mezőny Svédországban. Ti tartoztatok valamelyik színtérhez?
Zak: Valójában mindig magunkra voltunk hagyva, mert mikor belekezdtünk az egészbe, csak négy pasi voltunk, akik a saját dolgukkal foglalkoznak, és nem nagyon jöttünk össze egyik színtérrel sem. Mondjuk, Entombedékkal egy kocsmába jártunk, egyszer ki is rúgták őket onnan, mikor ott voltunk. Na, kb. ennyi közünk van a svéd death metal undergroundhoz. Amúgy a bandákat szeretjük, de a közös turné ötletéig soha nem jutottunk el… haha.
Bard: Valójában soha nem érdekeltek bennünket az ilyen-olyan színterek, és nem is éreztük úgy, hogy mi most a svéd vagy a rap metal, illetve bármelyik más színtérhez tartoznánk. Nem voltunk mi annyira elegánsak, kifinomultak, médiaorientáltak, és soha nem tudtuk, hogy mi a menő vagy a jó, meg mi történik vagy épp nem történik. Lehet, ha követed nagyon az ilyesmit, akkor egyszer beválik, de soha nem terheltük vele az agyunkat.
Annak idején a Nigger dalotok, úgy tudom, elég szép port kavart a médiában, mert sokan félreértették, ami elég ironikus.
Zak: Nem értette mindenki félre. Szerintem csak az emberek tíz százaléka, a refrén miatt. Mindig lesznek olyan emberek, akik szándékosan félreértelmezik a dolgokat, hogy utána a saját céljaikat vagy ideológiájukat elégítsék ki ezzel. Feltűnt akkoriban egy kisebb rasszista faszszopó skinhead csoport, akik egy kárörvendő dalt akartak kihallani belőle. Ezt, mondjuk, megértem, mert a refrén tényleg provokatív. Ma valószínűleg nem merném úgy megcsinálni. Nem vagyok már olyan naiv, hogy azt higgyem, mindenki számára ugyanolyan egyértelmű egy dal szövege. Volt pár incidens a skinheadekkel, megtörtént, hogy megdobáltak bennünket a színpadon, mikor rájöttek, hogy ez valójában NEM rasszista dal, de ritkán esett meg. Legtöbbször csak vitákba torkollott, hol a rajongókkal, hol az újságírókkal.
Bard: Emlékszem, mikor megírtad, megkérdeztem: „Ez meg mi a szar?” Utáltam a rapet, mert akkoriban, ’89–90 körül kezdte az MTV megállás nélkül leerőltetni az ember torkán. Elég furcsa volt a feketéktől azt hallani, hogy „yoo nigga”.
Zak: És nyilvánvalóan e módon leépítik a kifejezést, enyhítik. Nekem ez furcsa, mert annyi fájdalmat, szenvedést, bánatot és szörnyűséget foglal magába; de hát erről is van szó a dalban. 21 éves voltam, és rengeteg dilemmám volt sok dologgal kapcsolatban. Meg kell hagyni, nem sok mindent értettem akkoriban, de jó volt, hogy bár szarozhattam az amerikai kormányt, amiért nem visel gondot a saját polgáraira. Nem szándékosan voltam provokatív, egyszerűen csak sok megválaszolatlan kérdésem volt.
Jocke: Ehhez kapcsolódik még egy sztori is. Az akkori lemezcégünktől az egyik arc elutazott az Egyesült Államokba, és találkozott egy nagy kiadó emberével. Nagyon lelkesen mutatta meg neki a Nigger dalunkat; a szivar csak ült, és azt mondta: „Ok, majd szólok pár héten belül.” Két hét múlva olyan hozzászólásokat kaptunk, hogy: „Négy skandináv fehér pasi akarja megmagyarázni a feketéknek, hogyan éljenek?”
Zak: Ja, az elég durva volt.
Bard: Viszont jó szlogen egy pólóra, haha. Akartunk is ilyet készíteni, de soha nem jött össze. Na… még változhat.
A harmadik lemezeteken sok új hatás is érkezett, például a keleti dallamvilág.
Bard: Ja, szükségünk volt a változásra, muszáj volt valami új dologgal előhozakodni. Az első két lemez után úgy voltunk, hogy „oké, ezt már kétszer megcsináltuk”. Inkább arra törekedtünk, hogy magunknak is érdekessé tegyük a zenét.
Zak: Nem lehet mindenki AC/DC. Náluk működik a status quo, haha.
Bard: Meg igazán nem az a helyzet, hogy mi eldöntöttük, hogy kizárólag rap-metalt fogunk zenélni, és más szóba sem jöhet; mindig nagyon kíváncsiak voltunk, és minden zene, ami körülöttünk született, befolyásolt bennünket, úgyhogy nem puszta unalomból csináltuk, volt itt kíváncsiság és késztetés is, hogy valami újat alkossunk.
A weboldalatokon láttam, hogy van valami terv az első lemezetek újrafelvételére. Erre miért van szükség?
Zak: Ez egy jó nagy baromság, az ötlet nem a zenekartól jött, annyit elárulhatok.
Bard: Hát megpróbáltuk, de elég nehéz. Szerettünk volna egy 2012-es verziót készíteni, de nem igazán ment.
Zak: És értelmetlen. Ezt nem mondtam ki elég hangosan. ÉRTELMETLEN! Az a lemez kurva jó úgy, ahogy van.
Bard: Viccesnek tűnt, mikor megpróbáltuk. Ehelyett inkább megjelenik nemsokára egy kiadás, amin B oldalas dalok lesznek, élő felvételek, dokumentumfilm.
Turnékon csináltatok már marhaságokat? Mesélnétek róla?
Bard: Annyi hihetetlen dolog megtörtént, hogy nem tudok kiválasztani egyet közülük. Zenésznek lenni hülyeség és idiotizmus, de nagyon jó is egyben.
Zak: Lényegében teljes mértékben képesek vagyunk önállóan hülyék lenni bárki segítsége nélkül. Szóval annyi minden van, részeg történetek, egyszer a színpadi kellékeinket a Rammstein porrá égette a hülye pirotechnikájával. Egyszer annyira rávetettem magam a színpadra, hogy betörjem a fejemmel, és a padlóba állva maradjak ott. Volt olyan is, hogy a bandatagok részegek voltak koncert közben, de sok más marhaság is történt. Ez a szakma ezzel jár.
Jocke az előbb utalt arra, hogy ez volt az utolsó fellépésetek. Hogy értette ezt?
Zak: Az a kérdés, ti hogyan értettétek… (Bard és Zak zavartan egymásra néz)
Szünetelni fogtok most egy ideig?
Bard: Hát jó, látom, Jocke nem tud hallgatni…
Zak: Igen, ez volt az utolsó koncert. 25 év nagy idő, pihenőre vonulunk, amiről talán többé nem térünk vissza. Sőt. Több mint valószínű. A hivatalos infó egyébként pár hét múlva jön ki… Úgyhogy nem kell terjeszteni addig, haha.
Bard: Mindenkinek sok más elfoglaltsága van, és attól, hogy 18-nak érezzük magunkat, még nem vagyunk azok. Továbbra is barátok vagyunk, zenélni is szeretünk, dalok is vannak, a zenekarra is van igény, de nekünk is vannak másfajta igényeink mostanra.
Oké, látom, nem akartok erről dumálni most (helyeslő bólogatás). Az utolsó szó jogán mit üzentek?
Zak: Köszi az interjút és a társaságot. Az élet értelme a halál, haha. Na jó, nem. Hallgasson inkább mindenki sok jó zenét, élvezze az életet, az az értelme!
Bard: Ja, és ne legyetek hülyék! Csak okosan és mértékkel, haha, üdvözlet Szerbiának és az olvasóknak!
https://www.youtube.com/watch?v=yJMramLf1JI
https://www.youtube.com/watch?v=DFkahu_2GDc
https://www.youtube.com/watch?v=ZDyxgGYjrrM
https://www.youtube.com/watch?v=N_KZfU0Xm78
https://www.youtube.com/watch?v=5io5fC7jneA
https://www.youtube.com/watch?v=oD2eSL9fXPE
https://www.youtube.com/watch?v=PGoaETiQPVc
https://www.youtube.com/watch?v=eqH7tSGFQus
Képgaléria:
0 Hozzászólás
Szólj hozzá