Interjú Ruzsik Katával

Az ambiciózus és valamiben különleges, a szakmájukban sikeres fiatalokkal készült

interjúsorozatom mai beszélgetésének alanya egy önazonos és tehetséges fiatal színésznő.

2010-ben a budapesti Színművészetin Gállfi László osztályában végzett, utána a Nemzeti

Színházban játszott, idén pedig felvételt nyert a híres New York-i Academy of Dramatic

Artsra, ahol világsztárok végezték színművészeti tanulmányaikat. Emellett Kata énekel és

dalszövegeket ír, dalainak többezres nézettsége van a YouTube-on, a Facebookon található

rajongói oldalát pedig közel hatezren lájkolták. Kata bebizonyította, hogy érdemes nagyot

álmodni, önállóan alkotni és a kishitűségen maximálisan túllépve mély vízbe ugrani, ha

belülről hajtja az embert az a bizonyos tűz.

A Not Fair című dalod meghallgatása olyan élmény volt számomra, hogy – én

nem szégyellem – elbőgtem magam. Honnan, hogyan jött ez a dal? Nagyon sok

tehetségkutatót végignéztem már, de... Ez valami más volt, megpendített bennem

valamit az olyan fajta érzések közül, amelyek elől én személy szerint azonnal sarokba

bújok. Beszélj arról, mi előzte meg ennek a dalnak a megírását, mert úgy tudom, egy

családi tragédia.

– Így van. Egy évvel a New Yorkba költözésem után Édesapám nagyon beteg lett. Szájrákot

diagnosztizáltak nála, és már a kezelések sem segítettek sokat. Szeretett volna látni engem,

ezért azonnal vettem egy repülőjegyet. Azt is tudta, melyik nap és hány órakor érkezem.

A reptérről azonnal a kórházhoz mentünk, de apukám sajnos már nem tudott megvárni.

Érkezésem előtt négy órával meghalt. Nagyon nagy sokk, törés volt ez számomra, és nagyon

nehezen tudtam feldolgozni az elvesztését. Egy évvel később, amikor már úgy éreztem, hogy

az angolom elég erős, úgy döntöttem, itt az ideje megpróbálni dalszövegeket írni. Először

olyan eseményekről és emberekről szerettem volna írni, akik a legközelebb állnak hozzám.

Mi is lehetne ennél őszintébb? Ennek az első próbálkozásnak az eredménye a Not Fair és a

Simply című dalom.

Emlékszem, régen, tinikoromban, dühömben gyakran azt találtam mondani, ha

valami nem jött össze, hogy „..sszétek meg, akkor én most jól elmegyek Amerikába”. Te

tényleg elmentél Amerikába. Miért, milyen indíttatásból?

– Az indíttatás adott volt. Tanulni és fejlődni akartam. Olyan dolgokat látni, tapasztalni,

amiket csak úgy lehet elérni vagy megtanulni, ha jelen vagy és a saját bőrödön tapasztalod.

Amikor felvettek Pesten a Színműre, már akkor tudtam, hogy amint a lehetőségem adott lesz

rá, el fogok menni Magyarországról. Aztán egy könyv döntötte el a sorsomat, amely az egyik

kedvenc színészem, Al Pacino életútjáról szólt. Ott olvastam Lee Strasbergről és az Actors

Studióról, és így esett a választásom New Yorkra.

Volt benned szorongás, amikor megtudtad, hogy felvételt nyertél az American

Academy of Dramatic Artsra? Vagy csak gondolkodás nélkül nekimentél a dolognak,

és nem agyalsz, szorongsz soha feleslegesen? Egyáltalán, vannak kételyeid önmagaddal

kapcsolatban?

– Kételyeim természetesen vannak, mint mindenkinek. De mindig az a célom, hogy ezeken

felülemelkedjek, és próbára tegyem magam. Amióta itt élek, ez egyre könnyebben megy. Itt

ha tetszik, ha nem – tapasztalsz és tanulsz. Az, hogy az Academyt megpróbáltam, egy újabb

kihívás volt, és teljesen váratlanul, mindenféle előzetes terv nélkül vágtam bele. Egyszerűen

csak úgy éreztem, itt az ideje, hogy végre beszálljak az „igazi versenybe”.

Milyen volt Kevin Spacey-vel megismerkedni?

– Elmentem megnézni az Old Vic Theatre III. Richard-előadásáról készült

dokumentumfilmet, amelyben ő játszotta a címszerepet. Váratlanul ő is megjelent a vetítésen,

így jött össze a találkozás, amely csak levegővételnyi volt ugyan, de nagyon meghatározó volt

számomra. Ő az egyik példaképem.

New Yorkban, a Sweet Sounds stúdióban Ryan Kelly producerrel és más

producerekkel is dolgoztál. Ezek a kinti zenei projektek folyamatosak vagy csak

próbálkozások? A színházi vagy a zenei karrieredre szeretnél nagyobb hangsúlyt

fektetni a közeljövőben? Vagy egyformán fontos számodra mindkét, látszatra „rokon”,

mégis különálló és egyformán kemény helytállást igénylő szakma?

– Az az igazság, hogy itt mindent magadnak kell megszervezni, mindenkit neked kell

megkeresned. Mintha a saját menedzsered lennél. Mivel én egy teljesen más rendszerből

jövök, ez nagyon nehéz volt nekem. A lehetőségeket magamtól keresem, rajtam múlik, hogy

mennyire folyamatosak a munkáim. Ez benne a legizgalmasabb. Úgy érzem, a saját kezemben

van a sorsom. Viszont az itt is érvényes, hogy az egyik ismeretség hozza magával a másikat.

A zenére és a színészetre párhuzamosan figyelek, még nincs bennem olyan érzés, hogy

választanom kellene a kettő közül.

Mi a csillagjegyed, és mennyire jellemző rád? Abban hiszel inkább, hogy mi irányítjuk

a sorsunkat, hogy minden a mi döntéseinken alapul, vagy azért benne van az utunk

alakulásában az előre elrendeltetettség, a sorsszerűség is?

– Bak a csillagjegyem, és Bika az aszcendensem. Úgy tudom, felnőttkorban inkább az

aszcendens dominál. Részben mindkét asztrológiai jegy jellemzői igazak rám. Van-e

sorsszerűség és előre elrendeltetettség? Fogalmam sincs. Én a jelekre figyelek, és a belső

hangra próbálok hallgatni.

Előfordult, hogy nem kaptál mindig pozitív visszajelzéseket? Hogyan kezeled a

versenyhelyzeteket és a szakmai féltékenységet, amelyhez mindig mindenki feszengve

viszonyul, de letagadni akkor sem lehet, és sokszor zsigerből jön?

– Ez egy nagyon izgalmas kérdés, mert amióta itt élek, rengeteg visszautasítást kaptam.

Előtte szinte soha. Ezt nagyon nehéz volt feldolgozni, mert sosem kellett ilyesmivel igazán

szembenéznem, de ez így működik, és ezek a helyzetek sokat segítettek abban, hogy még

jobban megerősödjek, és még erősebben higgyek magamban. Ez nem függhet másoktól, csak

magamtól.

Mik Ruzsik Kata szerepálmai? Milyen rendezőkkel szeretnél együtt dolgozni, és

milyen szerepeket szeretnél eljátszani?

– Életem egyik szerepálma mindig az Evita lesz. Ez volt az első előadás, amit színházban

láttam. Emellett nagyon szeretem a szélsőséges karaktereket. Minden, ami kilóg a sorból, az

nekem való.

Ha visszahívnának Budapestre egy színházhoz, vagy filmezni az amerikai tanulmányaid elvégzése után, visszamennél?

– Időszakosan mindenképpen. Tervezem is.

Szerinted a színház mitől lesz élő? Mi az, amitől közelinek érzel egy-egy helyzetet

vagy személyiségvonást egy szerepben? „Bele akarok halni” típusú színész vagy, vagy

azért óvatosabban közelíted meg a szerepet, és megkeresed azt a mértéket, ami még

egészséges? (Ami nagyon bután és esetlenül hangzik, tudom, mégis így kérdezném.)

Hiszen a két dolgot sokszor csak egy hajszál választja el.

– Megmondom őszintén, rám egyik sem vonatkozik. Számomra nagyon egészséges és

hasznos dolog színésznek lenni, mert rengeteg dolgot segít megérteni és megismerni,

önmagammal és másokkal kapcsolatban is. Igazi terápia. Én mindig úgy közelítek meg egy

szerepet, hogy először a viselkedésformát és a személy ritmusát próbálom átvenni. Régebben

nehezebben ment, de ma már könnyedén beleugrok a próbákba. Nincs miért óvatoskodni.

Ha belefogalmazhatnád egy dalba, amit most éppen gondolsz a világról, akkor

vajon milyen dalszöveg jönne ki abból? Szerinted egy világot látott, nagyon fiatal

művészember szemével mi lenne az, amiben változniuk kéne a dolgoknak?

– Ebben a pillanatban még a saját kérdéseimet és küzdelmeimet fejtegetem, de nagyon

egyszerű dalszöveg lenne, és nagyon alapvető igazságokról írnék. Az önmagunktól és

egymástól való eltávolodás nagyon nagy probléma, de a legborzasztóbb számomra az egó, a

hataloméhség és az emberi butaság elhatalmasodása a világban.

Kicsit könnyedebb téma: mennyire vagy csajos, hogyan alakítod a stílusodat?

Gondolom, két repülőút között nem sok időd lehet. Milyen öltözködési stílusokat

kedvelsz?

– Örülök, hogy megkérdezted. Ebben is elég szélsőséges vagyok. Mindig az adott naptól függ,

hogy mit szeretek hordani. Szeretem a bőrdzsekiket és a kicsit vagányabb, sportosabb stílust

is, de mostanában egyre gyakrabban viselek klasszikus, elegáns ruhákat. Úgy érzem, most

következik az igazi nőies korszak az életemben.

Hogyan szoktál kikapcsolódni? Kedvenc zenék, könyvek, filmek? A bulizás mennyire

fér bele az idődbe? New Yorkban hol vannak a jó bulik, és milyenek? Ugyanolyanok,

mint Pesten, vagy pörgősebbek?

– A kikapcsolódásra sok időm most még nincs, de amikor mégis adódik egy kicsi, akkor

azt mindenképpen a szabadban töltöm a barátaimmal és a kedvesemmel. Itt minden nagyon

pörgős, és sosem áll meg, de én nem vagyok bulizós típus. Szeretek néha megállni és

körülnézni, nem csak rohanni. Azért koncertekre természetesen járok. Például az egyik

új kedvencem az indiai származású Karsh Kale. Ő egy új „dimenziós kaput” nyitott ki a

tradicionális és az elektronikus zene között. Visszatérve a témához: itt minden nap tartogat

valami újat, és minden sarkon van valami jó buli. Nem véletlenül mondják New Yorkról,

hogy: „a város, amely sosem alszik”. Ez így is van.

Mivel ez az interjú egy vajdasági lapnak készül, ismersz esetleg idevalósi művészeket?

Jártál már felénk? Eljönnél erre a vidékre játszani vagy fellépni egy zenei eseményen?

– Vannak színészkollégáim és volt gimnáziumi osztálytársaim is a Vajdaságból. A

Tanyaszínházról rengeteget hallottam. Imádom a Vajdaságot, Szabadka és Ludas környékén

többször is jártam. Természetesen nagyon szívesen mennék. Remélem, hamarosan lesz

lehetőségem fellépni arrafelé is.

Not Fair:

Simply The First:

Képgaléria: