: EXIT információs pult az újvidéki vasútállomás közelében
EXIT információs pult az újvidéki vasútállomás közelében

Lehet élni EXIT nélkül – de minek??!

: EXIT információs pult az újvidéki vasútállomás közelében
EXIT információs pult az újvidéki vasútállomás közelében

EXIT 2014 - fotó: Szőcs Attila

Egy egész évtizeden keresztül számomra a júliusi zeneáradatot a zentai Nyári Ifjúsági Játékok jelentette, dehát miért is mentem volna máshová, amikor azokat a koncerteket már akkor is szinte teljes pompájukban élvezhettem, ha szélesre tártam a Népkert felőli ablakomat. Tavaly viszont valóságos kapuzárási pánik fogott el, mivel a helybéli szervezők végleg bezárták az addig népszerű rendezvény kapuit. Egész szépen megvoltam tehát mindaddig EXIT nélkül is, és szinte kényszerűségből vándoroltam át az ugyancsak közeli helyszínre, a péterváradi erődítmény falai közé. Így jöttem rá, hogy elég nagy hiba volt részemről kihagyni az első 13 alkalmat, szóval saját hasznán tanul a bolond, de talán a következő 13 év kárpótolni fog a mulasztásomért. Az idén éppen ezért semmit sem bíztam a véletlenre, és az Európa legjobbjának kikiáltott fesztivál egyik napja sem múlhatott el nélkülem. Szerencsémre az Ashen Epitaph death-metal társulat ideiglenesen tiszteletbeli tagjává fogadott, és a tőlük kapott hetijeggyel már csütörtökön kora este a várat ostromoltam. Csakhogy nem egyedül, hanem nagyjából harmincezer harcostársammal együtt, és a vár bevételéhez nélkülözhetetlen fegyverért, vagyis a négy napra szóló, fekete karszalagért alaposan meg kellett küzdenem.

Biztonsági okokból a regisztrációs pultot kordonnal választották el a tömegektől, és csak kisebb csoportokban léphettünk a kerítésen belülre. El kell ismernem, bölcs megoldás, mert még így is majdnem palacsintává váltam, amint közeledtem a szűk átjáróhoz, és a mellettem tolakodókat nagy szerencse érte, hogy nem jött rám éppen a szokásos tüsszentés, mert bizony a kezemet sem tudtam volna felemelni a szoros emberfogásban. Ezután viszont már simán ment a dolog, bár meglepett kissé, hogy a kinyújtott balkezemet nem fogadta el a karszalagot felragasztó fiú, hiába bizonygattam, hogy nekem csak az van, kettő is. Némi logikát aztán találtam a módszerben, mondjuk a főbejáratnál már gyorsabban megy az ellenőrzés, nem kell gondolkozni, hogy melyik karomat kapják el. Ott aztán tényleg elkapták, de nem azt nézték, hogy jól fel van-e erősítve a szalag, hanem csak a vonalkódot olvasták le róla, és már mehettem is tovább. A motozásig. De hát e téren már rendelkeztem némi tapasztalattal, így szinte semmit sem vittem magammal. Ennek ellenére a belső zsebemben lapuló személyi igazolvány felkeltette a rend őrének az érdeklődését. Meg az enyémet is, hogy ugyan minek vélte azt, talán filmtablettának, na de erről már nem nyilatkozott. A kezdeti nehézségeket sajnos nem csak elmesélni tartott sokáig, hanem mire bejutottam a zene által felszentelt területre, addigra már mindenfelől hullámokban érkeztek felém a különböző muzsikák hangjai, némelyik banda meg már lefelé igyekezett a színpadról. Én pedig nagy lendülettel kapaszkodtam a domb tetejére, miközben a Quimby utolsó dalának hangfoszlányait észleltem, de mire felértem a Fusion Stage szintjére, akkor szinte egyszerre fogyott ki a szusz belőlem meg a hangfalakból. Persze láttam én már Kiss Tibiéket Kiss-ezerszer, de most nagyon kíváncsi lettem volna, hogy milyen fogadtatásban részesülnek idegen pályán, ahol nem gyakran vendégszerepel együttes a Nagyalföldről. Ahogy elnéztem a környéket, legalább félezer néző összeverődött, különböző nemzetek képviselői. Találomra megkérdeztem néhány hazai fiatalt, hogy mit szólnak a magyar-rockhoz, és úgy éreztem, nem csak illendőségből dícsérték meg. Kissé szokatlanul hangzott nekik első hallásra, de hát ez teljesen érthető, mert ezt a fajta zenét nem árt többször áttanulmányozni. Ekkor már magam is jobban körülnéztem, és meglepődve tapasztaltam, hogy ez a színpad tulajdonképpen a Huawei nevet kapta, amit csak én nem tudok kimondani, a fiatalok már azt is tudják, hogy az mi fán terem. Mindenesetre benéztem a közelben felállított „chill-out” sátorba, ahol nagyon kedvesen fogadtak a hostessek: egy pohár gyümölcssalátát nyomtak a kezembe.

 

exit 2014

Az EXIT idején nem csak a szállások iránti kereslet növekszik meg, hanem a kínálat is

 

  • Mit jelent a Huawei? – kérdeztem tőlük kíváncsian, hogy lássák, nem vagyok hálátlan.

  • Hát főleg telefonokat – mutatott a hölgy kissé meglepődve a környező monitorokra, amelyeket én eddig észre sem vettem, pedig valóban szinte kicsordultak róluk a papírvastagságú mobiltelefonokat hirdető felvételek. Miközben elterültem az egyik fotelben, bizonyossá vált bennem, hogy ide még néhányszor be fogok nézni az est folyamán.

Innen csak egy ugrás a nagyszínpad, igaz elég nagyot kell ugrani, nekem meg speciel negyed óráig tartott, míg odaszökdécseltem. Pedig igyekeztem, de a mindkét irányban vonuló tömegben nem lehetett szabályosan előzni, minduntalan ollóba futottam. Ráadásul a vár egyik koromsötét alagútján is át kellett botorkálnom, amelynek – éjszaka lévén – még a végén sem láttam a fényt, hangból viszont kaptam bőségesen. Azt már tavaly is tapasztaltam, mint valami jellegzetes hagyományt, hogy a vándorok az alagútba már síppal, dobbal (és valószínűleg nádihegedűvel, bár azt a nagy sötétségben nem hallottam) felfegyverkezve érkeztek, vagy annak híján önerőből és torkuk szakadtából pótolták ezeket a fegyvereket. Mindenesetre számomra hasznos jelenség volt, mert ijedtemben pillanatok alatt átnyomultam ezen az útszakaszon. A legnagyobb pódium előtt természetesen a legnagyobb tömeg állt, de szerencsére bőséges teret, nagy kivetítőket és gondosan elhelyezett hangfalakat biztosítottak ezen a jelentős helyen. A belga Stromae fogadott, legalábis már javában dallikózott, méghozzá francia sanzonokból és popzenéből összegyúrt sajátos egyveleget, amire persze számítottam is, hiszen a „Papaoutai” jellegzetes hanglejtése semmiképpen sem kerülhette el figyelmünket az utóbbi hónapok rádióműsoraiba belefülelve. Ami élőben valószínűleg még fergetegesebb hatást váltott ki, azt azonban nem volt türelmem kivárni. Egy ugrás vissza a „Hujaveje” felé, vagy hogyan is kell mondani, hogy legyen valami értelme, de sajnos nagy bánatomra a gyümisalit már szétkapkodták, pedig de könnyű ám a jót megszokni, még akkor is, ha csak egyszer szoktattak rá! Na mindegy, nem csak azért mentem (nem a fenét!), de ha már itt vagyok, nem árt belenézni a szépreményű Afghan Whigs produkciójába, amiről nagyon pozitív előzetest olvastam a fesztivál honlapján, és amelynek természetesen semmi köze Afganisztánhoz, de még Ázsiához sem. A hangolást nem kapkodták el a fiúk, de jó munkához idő kell, és a nem kevesebb mint 4 gitárost meg az egy multihangszerest olyan tökéletesen összeillesztették, hogy öröm volt hallgatni. Úgyhogy simán ott ragadtam. Pedig tudtam, hogy a főtéren már csiholják a tűzijátékot az ünnepélyes megnyitóra, utána meg máris a rendkívül népszerű Pet Shop fiúk következnek, bár időközben igencsak megemberesedtek ők is.

 

exit 2014

Készenlétben a Disko Zone tündérei

 

Ezúttal sikerült egyszerre két helyen lennem, ami eddig nem gyakran fordult elő velem. Ehhez még csak nem is kellett semmilyen különleges kém, elég volt csupán a többieket figyelnem. A mobiltelefonokkal felszerelt, gyakorlott fiatalok mintegy varázsütésre kezdtek vonulni a nagyszínpad irányába, ami nekem is eléggé egyértelmű információt jelentett. A tűzijátéknak ugyan csak felét élvezhettem (látni nem láttam belőle egy szikrát sem, viszont a ropogásokat tisztán, kivehetően hallottam egytől-egyig), ellenben a számomra mélyebb értelmű műfajba már az első taktusoktól kezdve belemerülhettem. A bevezető szám azonnal megnyerte mindenki tetszését, pedig az még nincs is „bejáratva”, hiszen a legutóbbi albumról származik. Az Electric lemezcím viszont annál beszédesebb, a csapat turnéja is ezt a nevet viseli, na meg nagyjából előrevetíti a várható zenei irányzatot. Fel is készültünk rá, sőt a látványos kosztümökről és fényeffektusokról is olvastunk a hírverésben, de hát azokat nem kell mindig készpénznek venni. A „Let’s Make Lots of Money” szöveget viszont igen. Ez ugyanis az Opportunities című ősrégi sikerszám refrénje, mialatt a háttérben kivetített matematikai és fizikai képletek okoztak számomra igen nagy megdöbbenést. Nem csekély bátorságra vall ez a koreográfia, de ilyen élvezetes tálalásban még ez sem hatott riasztólag az elszánt nézőseregre.

  • Novi Sad, hvala – köszönt be Neil Tennant, tökéletesen kiejtéssel. Persze ezzel még nem a következő számot akarta bejelenteni, ezt csak a következőkben vezette elő. – Nagyon sokan vagytok itt, látom. Na de én még így sem félek.

És ebből már a vak is hallhatta, hogy az I’m Not Scared várható, na meg a világslágerek hosszú sora. Példának okáért: Suburbia, Rent, It’s a Sin, Go West és hasonlók, amelyek közé jó érzékkel ültettek be újabb opuszokat. Mindez meghökkentő vetítésekkel spékelve, ugyanis közben furcsa kompozíciók meg még furcsább táncosok képei jelentek meg a vásznon. Sokszor nem volt könnyű a képzettársítás a szöveggel, de a kellemes dallamok és a magával ragadó ritmus nagyban hozzásegítettek a feladat megoldásához. Mindenki táncra is perdült, bár a többség helyben totyogott, ugyanis az időszakos esőzésnek köszönhető dagonyából nem olyan egyszerű kilépni. Kezdtem bizony visszasírni a nemrégi Nova Rock helyszínén tapasztalt égig érő porfelhőket. Na de a zseniális duó nem hagyott időt a sírásra, sőt nem is csak ketten illegették magukat a színpadon, hanem minduntalan ökörszarvval ellátott táncművészek vonták magukra a figyelmet, füsttel, fénnyel vagy néha egész halom lézersugárral átnyalábolva. Chris Lowe meg egy pillanatban diszkógömbbel a fején jelent meg, és ehhez képest biztonságos léptekkel tért vissza a szintihez. A nagyjából kétórás áttekintés az utóbbi három évtized terméséből egy pillanatig sem hagyta figyelmünket elkalandozni, sőt minden számba belecsempésztek egy-egy picinyke eltérést az lemezhez képest, és ezért sem haragudott meg rájuk senki. Sokkal jobban élveztük, mint az amúgy tökéletes, de ezerszer hallott, eredeti változatot. Ők végig nem engedtek a 21-ből, persze nem a ritmust illetően, mert az inkább a 121 bpm-hez közelített, hanem pontosan 21 gyöngyszemet hallhattunk a koncert hivatalos részében, de természetesen még ekkor sem hagytuk őket csak úgy egyszerűen levonulni, visszaköveteltük őket oda, ahol a helyük is van. Jutalmul kaptunk is olyan ráadást egy klasszikus és egy vadiúj mű formájában, amelynek tálalása nemcsak súrolta a dance műfaját, hanem megítélésem szerint telibe is trafálta azt. Szóval a fiúk mit sem vesztettek abból a fiatalos hévből, amit még a kisállatkereskedésből hoztak magukkal, így a fesztivál nyitánya csillagos ötöst érdemel.

 

exit 2014

Vidáman hívogatnak bennünket Európa képviselői

 

Levezetésként, vagy inkább megszokásból, visszaballagtam az alternatív zenészek birodalmába, ahol a Che Sudaka dél-amerikai társulat nyomta a temperamentumos, valóban talp alá való muzsikát. Ekkor már hajnalra járt az idő, és a 15. EXIT kezdetén sajnos a hőmérséklet értéke sem haladta meg a sorszámét. Na de erre is felkészültem, és kabátban még valahogyan kibírtam, legfeljebb olyankor rázott ki a hideg, amikor az alignadrágocskás kislányokra néztem, vagy éppen a Che Sudaka tagjaira, akik egy egész órán át félmeztelenül ontották felénk a ska, punk és reggae ritmusokat, igaz, közben szüntelenül ugráltak a pódiumon. Ennyi élmény által felfűtve persze még akkor sem fáztam, amikor hazafelé ballagva fürkésztem a lakótömbök egyre világosabban kirajzolódó, egyenes kontúrjait Újvidék utcáin. Ilyen időpontban még sohasem mászkáltam errefelé, így nem is bántam, hogy gyermekkori barátom házáig – ahol az udvari szoba jelentett számomra valóságos királyi lakosztályt – szinte az egész várost át kell szelnem.

Pirosbetűs ünnepünk második napján már meglehetős helyismerettel araszoltam a belvárosi híd felé, érdeklődőn figyelve minden járulékos jelenséget, és nem nagy örömmel tapasztaltam, hogy az alkalmi árusok úton-útfélen esőkabátot akartak ránk sózni, amit már csak magyarul nevezünk „suskavac”-nak, szerbül az – úgy látszik – avitt kifejezés, és ők meg inkább spanyolosan „pončo”-nak titulálják. Persze nem a kereskedők találékonysága zavart, hanem a felismerés, hogy ezek bizony tudnak valamit az elkövetkező órák időjárásáról. Én ugyan feltűnően magamra húztam a vaskos, vízhatlan dzsekimet, így engem nem környékeztek meg, de már sejtettem, hogy ezúttal nem válik be a trükk, vagyis ha viszek esőkabátot, az még nem ment meg a kiadós záportól. Mások meg napijegyet kínáltak, nagyjából 500 dinárral olcsóbb áron, mint a kasszánál, de feltételezem, hogy még így sem veszteséggel dolgoztak.

exit 2014

Úgy tűnik, a fesztiválozók utánpótlása is biztosított

 

 

A hídfőhöz érve már egészen kellemes meglepetésben részesültem, amint néhány leány félliteres flakonokban energiaitalt osztogatott, természetesen reklámcélokból. Illedelmesen megköszöntem, és rutinosan mindjárt el is fogyasztottam, hiszen már tudtam, hogy a falakon belülre ilyesmit nem szabad magunkkal vinni. Talán ennek köszönhetem, hogy ezt az éjszakát nagyon jó erőben kezdtem, igaz, kissé égett tőle a gyomrom, de ha visszagondolok, írta is az üvegen, hogy égés, csak angolul. Jól jött azonban az erő, mert most már a többi színpadot is be akartam cserkészni. Nagy örömömre szinte mindent a régi helyén rendeztek be, így ha nem is egyből, de hamar megtaláltam a keresett helyszínt, és magabiztosan, sőt büszkén vándoroltam a fiatalokkal elvegyülve. Bár velük nem vehettem fel a versenyt, mert ők itt már olyan otthonosan mozogtak, hogy biztosan könnyebben rátaláltak a Dance Arénára, mint mondjuk iskolájuk biológia szertárára. Az említett aréna egyébként nem más, mint az egyik völgybe nagyon ügyesen beágyazott hangverem, amely minden este 9-től reggel 6-ig ezerszámra vonzotta az elektronikus varázslatok híveit, én azonban inkább átengedtem ezt az élvezetet a mozgékonyabb korosztálynak. Persze gyakran itt kötöttem ki magam is, mert az energiaital úgysem hagyott volna aludni. El kell ismernem, hogy a körítés ezúttal még az én tetszésemet is elnyerte, ugyanis a mellkasomat megrázkódtató ütemek közepette gyakran szemrevaló táncosok illegették magukat a pódium előterében, gólyalábakkal vagy anélkül, villogó díszekkel vagy anélkül, mindenesetre sokkal szebb látványt keltve, mint a keverőpultok mögött ücsörgő vagy éppen vonagló DJ-k. Labdákat, gyerekjátékokat dobáltak időnként a közönség közé, de senki sem sértődött meg, hogy kiskorúnak nézik őket, hanem nagy lelkesedéssel kapkodták el a levegőben a felfújható állatfigurákat. Eleinte ugyan csodálkoztam a gyerekes megnyilvánuláson, de később már kezdtem megérteni, olyannyira, hogy az egyik elkapott lovacskával még ma is szívesen eljátszogatok otthon.

 

exit 2014

Pár százan még a foci-VB harmadik helyét eldöntő csatára is kíváncsiak voltak

 

Komolyra fordítva a szót, hamarosan ismét a velem született ízlésficamnak adóztam, és többnyire a fémkalapács zakatolását, acélos gitárhúrok szaggatását kedvelő keménylegények számára felállított Explosive Stage környékén ólálkodtam. Persze ezt sohasem lehet megunni, mert gyakran találok egészen élvezhető előadókat a kevésbé ismert nevek között is, amelyek várakozáson felül teljesítenek. Közben azonban akarva-akaratlanul is súrolnom kellett több érdekes állomást is. A szűk katlanba beszorított As FM Stage a megszokott helyen, és a rádióból megszokott műsorral várta a rajongóit, akik ennek ellenére, vagyis éppen ezért rendre megtöltötték kedvenc vizesárkukat. A Silent Disco viszont – úgy vettem észre – sokat vesztett a népszerűségéből, most már nem számított újszerűnek. Maga a műfaj viszont több helyen aratott. Közülük a Happynovisad került új, megfelelőbb, gödörbe, nem messze az amúgy is tömeges Dance Arénától. Helyét az Urban Bug Stage vette át, a hangulat azonban mit sem változott, ezeken túl a Gaia Experiment Trance Stage meredek falai között is az infrahang tartományhoz közel eső jelenségeket lehetett tanulmányozni, bár úgy láttam, hogy ezúttal a vizesárok, vagyis inkább sárosárok látogatói nem sokat kísérleteztek semmivel, csak táncoltak, mint a megszállottak. Ezzel még mindig nincs vége a sornak, hiszen ettől műfajilag meg helyileg sincs messze a várétterem teraszán újonnan létesített Disko Zone, de ide már csak kevesen másztak fel, és gondolom, nem a magasság, hanem inkább a hegytetőn lengedező hűvös szél riasztotta el a vendégeket. Pedig innen csodálatos kilátás nyílik a mélyben hömpölygő Dunára és a kivilágított nagyvárosra. A toronyóra meg érintésnyi távolságra van, bár bevallom, annyiszor tévesztett meg, ahányszor ránéztem. Pedig ismerem az ősi cselt, miszerint a kismutató a nagymutató, és fordítva. Ez talán a régi halászoknak jó szolgálatot tett, az újkori, illuminált diszkózóknak már kevésbé, legfeljebb arra jó, hogy figyelmeztessen, most már le kell állni az ivással. Persze nem hagyhattam ki a terebélyes Reggae Stage-et sem, ahol végig jóérzésű és jó ritmusérzékű lemezlovasok fogták a kantár, vagyis a lemezjátszó szárát. A Latino Stage mediterrán, felszabadult hangulata mellett sem lehetett csak úgy megállás nélkül elsuhanni, különösen akkor, amikor még valamelyik táncos lábú csoport is nagy összhangban remegtette a deszkákat. Egyedüli kivételt talán a Karaoke Stage képezett, azt ugyanis józan ésszel képtelenség elviselni, és lépteimet mindig meg kellett szaporáznom, amint a közelébe értem. Ennek ellenére akadt látogatója, sőt folyamatosan sorban álltak a bátor, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy önkritikával kevésbé megáldott vállalkozók.

 

exit 2014

 

Többnyire azért a Main Stage eseményeit próbáltam kézben tartani, mert hát mégis csak az a Nagyszínpad, és ezt sokan mások is tiszteletben tartják, hiszen legalább ötezren kíváncsiskodnak a közelében, bárki is szerepel rajta. Ezen a napon talán valóban kíváncsiskodóból volt a legtöbb, ugyanis a hetvenes évek diszkó-királynője, Gloria Gaynor lépett fel főműsoridőben. Jómagam ugyan még emlékszek a nevére, és éppen ezért néztem most meg élőben karrierje alkonyán, ahogyan azt finoman szokták kifejezni. Cseppet sem csalódtam benne, ezúttal is kitűnő formában teljesített, magához hasonlóan színesbőrű muzsikusokkal kisegítve állított össze egy valóságos nosztalgiaestet. Nem is ez lepett meg, hanem a hallgatóság összetétele. Nem állítom, hogy én voltam az egyetlen tapasztalt, öreg róka a környéken, ám a hallgatóság 90%-át a húsz év körüli korosztály alkotta. Méghozzá türelmesen, mindvégig érdeklődve figyelték a számukra teljesen újszerű felállást, élő vokálkíséretet, meg az egyébként igencsak archaikus, de kellemesen csengő dalokat, még a szüntelenül szitáló eső sem szegte kedvüket. Sajnos az utcai árusoknak lett igazuk, mehetnénk hozzájuk tanfolyamra.

A gyerekeket persze nem kizárólag a jó torkú énekesnő csalogatta oda, hanem a még inkább főműsoridőben, pontosan éjfélkor színre lépő, londoni DJ-kvartett. Nem tagadom, a Rudimentalt én is jobban vártam, mint a diszkó-legendát, de aztán igencsak megnyúlt ábrázattal bámultam, amint a billentyűk közé csaptak, az énekesnő pedig mikrofont ragadott. Az egyébként jól összerakott kompozíciók eléggé szétestek az előadásuk alatt, úgyhogy alig ismertem fel a rádióban többször is hallott sikerszámokat. Ebbéli véleményemben ugyan egyedül maradtam, mert az angol popcsapat elkötelezett hívei nem a hibákat keresték, hanem elbűvölve ugráltak, kántálták a refréneket. Valahogy úgy lehettek vele, mint az elvakult focidrukkerek: ha nem megy a csapatnak, ők akkor is a mi aranylábú fiaink. Én azonban nem bíztam bennük, hamarosan továbbálltam a másik fő bázisom, a metálszínpad felé, hogy a kimerítő „munkanap” zárásaként megnyugtató hörgésekkel, sikolyokkal biztosítsanak nekem jó éjszakát az ott fellelhető tehetségek. Pontosabban jó virradatot.

Másnap estig nagyjából kipihentem minden fáradalmamat, ennek ellenére vonakodva indultam neki az egész órás gyalogtúrának. Figyelmes házigazdám ezt a gondolatomat is kiolvasta:

  • Nézd, lehoztam, leporoltam neked ezt a járgányt. Kicsit csörög, csattog, szalajt, de talán kibírja az utat odáig, és a gumik sem nagyon lyukasak. Adok egy rozsdás lakatot is hozzá. Ha reggel megtalálod a helyén, akkor jó, mert gyorsabban hazaérsz vele. Ha nem, akkor még jobb, mert nem kell visszacipelnem a padlásra.

  • Ennél megnyugtatóbb útravalót nem is adhattál volna. Magam nem mertem kérni, mert az az igazság, hogy szinte egyetlen elhagyatott kerékpárt sem láttam a vár közelében, aminek két oka lehet: vagy senki nem meri otthagyni, vagy már mind ellopták, amit otthagytak – nyugtáztam a jószívű ajándékot és tanácsot egyaránt. A biztonság kedvéért azért mégis a híd forgalmasabb, újvidéki oldalán hagytam a biciklit egy tárolóhoz láncolva, ahol már néhány, ennél jobb állapotban lévő jármű parkolt.

 

exit 2014

Kora hajnalban is élvezetes műsort szolgált a Gorgon City

 

A fesztiválokon általában a szombati napra teszik a leghúzósabb neveket, előkelő kifejezéssel élve a „headliner”-eket. Nagyjából most is betartották ezt az íratlan szabályt, hiszen már az év eleje óta legnagyobb betűkkel Damon Albarn neve, na meg az ő álmodozó tekintete köszön rám nap mint nap az „exitfest” honlapjáról. Sokat is vártam az első személyes találkozásunktól, hiszen a múltban a Blur énekeseként, később a Gorillaz kiötlőjeként nyerte el minden elismerésemet. Ezúttal azonban megbosszulta magát az optimizmus. Az utóbbi időben szólópályára beállt dalszerző nyitásként a legújabb albumáról mutatott be két alkotást, amelyek egyébként nagyszerűek. A bajt az okozta, hogy ezzel nagyjából ki is merült a jó számok sorozata az Everyday Robots ígéretes című lemezről, de ennek ellenére ezen a turnén majdnem mindet felvonultatta előttünk. Egyszer még az erősítő berendezés is begerjedt, talán nem épp emiatt, de ilyen szinten ez nem gyakori jelenség. Közben persze elszórt egy-egy felvételt a Gorillaz, valamint a – már az elnevezésében is borzalmas – The Good, the Bad and the Queen periódusból, gondosan kiválogatva a visszafogott, szomorkás dalocskákat. Külön fejezetet érdemelnek a látványelemek, vagyis hát a többes szám némi túlzás, mert a kifeszített fekete vászon közepén mindvégig egy tört vonalból ügyesen megszerkesztett heptagon biztosította a hátteret. Minden hasonlóság a Dávid csillaggal bizonyára a merő véletlen műve. A műsor legvégén, mikor már ő maga is megunhatta a gyászos hangulatot, felénk fordult:

  • Sajnálom, hogy a Blurrel sosem jártam Szerbiában, de most kárpótlásul következik az Out of Time – ezzel visszaballagott a villanyzongorához, amelynek hátulját ugyancsak a hétágú csillag ékesítette, elejére pedig nagy betűkkel a dalszövegek voltak kitűzve. Így együtt ezek a díszletek eléggé furcsán hatottak, még külön-külön sem nyújtottak volna mindennapos látványt.

Ezek után a régi jó számot sikerült olyan szimplán, zenekari kíséret nélkül elpötyögtetnie, hogy talán még a szeánsz eddigi menetén is tudott tompítani valamicskét. Mindenesetre illendőségből megtapsoltuk, ő meg illendőségből visszajött, és a ráadásban végül megkaptuk méltó jutalmunkat. Egyedi melodikáján lenyomkodta a Clint Eastwood első három hangját, és ekkor szabadult el a pokol, mindenkiből kitört az egy órán keresztül elfojtott tombolási vágy. Erre meg mintha megsértődött volna Mr. Albarn, eltűnt a szemünk elől, és vagy két percig kérette magát, mielőtt folytatta volna a megkezdett remekművet. Valahol ő is érzi, hogy ez karrierjének legsikerültebb szerzeménye, a többi meg kisebb-nagyobb távolságban kullog utána. Aztán amikor tényleg rázendített, akkor már nem lehetett megfékezni a tömeges őrjöngést és táncot egészen a mulatság végéig, és így legalább nem keserű szájízzel távolodtunk el a nagyszínpadtól.

 

exit 2014

Talán még egy karácsonyfa sem lehet díszesebb, mint a Dance Arena

 

Persze olyan nagyon nem is akartunk eltávolodni, legfeljebb a legközelebbi söntésig. Abból meg akadt bőven mindenfelé, és még a fizetés is olajozottan működik a feltöltőkártyák bevezetése óta, tehát sehol sem kellett sokat várni a napi betevő sörre. Annak lecsapolása jelentette inkább a szűk keresztmetszetet a rendszerben, mert még a számtalan mobil-WC sem bizonyult elegendőnek. Sorok alakultak ki mindegyik előtt, és nem csoda, hogy a fiúk szívesen választották inkább a stabil toaletteket (mint például: várfalak, fatörzsek, terebélyesebb bokrok). Szóval a rövid kitérő után ismét irány a Main Stage, ugyanis most a másik véglet következett: Skrillex. Sokan próbálkoztunk már az amerikai zenegyáros külalakjának és hangzásának leírásával, ám ez szinte lehetetlen. Őt látni és hallani kell, legalábbis annak, aki kíváncsi rá. Hát én gondoltam, hogy belenézek a műsor elejébe, majd továbbállok. A dolgok aztán némileg másként alakultak: két teljes órán keresztül nem tágítottam. A színpad előtti teret kitöltötték a tizenéves sihederek, én csak tisztes távolságból figyeltem a sejtelmes félhomályban lázasan tevékenykedő figurát, akit én innen meg sem tudnék különböztetni bármely más fiatalembertől, akit – hozzá hasonlóan – fejborotválás közben hirtelen félbeszakítottak. Nem állítom, hogy zenéje minden szakaszában élvezhető, de az biztos, hogy változatos, és nem hagyja elszenderedni az embert. Egyéni, kilométerekről felismerhető zörejeket meg ritmusvilágot tudott kialakítani magának, ami – ismerjük be – manapság nem kis teljesítmény, a látvány hatására pedig földbe gyökerezett a lábam, és nem kell hinni a mendemondáknak, miszerint csupán azért maradtam itt ilyen sokáig, mert beleragadtam az egyre vastagodó sárrétegbe. A light-show talán még jobban sziporkázott, mint a muzsika, és természetesen sohasem ismételte önmagát, de akinek még ez sem lenne elég, annak időnként színes tűzijáték kápráztatta el teljesen a szemét. A vékony, erőtlennek tűnő gyerkőcök meg 120 percen keresztül úgy vonaglottak, mintha minden végtagjukat külön madzagon rángatták volna. Ezek után merje valaki azt állítani, hogy a mai fiatalok nem mozognak eleget. Épp ellenkezőleg, mi, az örökké okoskodó öregek tanulhatnánk tőlük: az itt mozgósított tízezres diákhad testnevelésből jelesre vizsgázott.

exit 2014

Úton-útfélen találkoztunk tündérekkel

 

Annak örömére, hogy a felhőzet szépen felszakadozott, elhatároztam, hogy ugyanezen a helyszínen várom be a napfelkeltét. Na nem csak úgy szépen, csendben, hanem a Gorgon City nevű, három lakost számláló „nagyváros” lágy melódiahullámain ringatózva. Előzetesen mindössze egy-két számot hallottan fél füllel a két londoni computer-szakitól, a keverőpult előtt pedig egy feketebőrű fiú botorkált le-fel, mivelhogy ő szolgáltatta a kevéske, de aranyat érő kántálást. A nyurga fiatalember le sem tagadhatná afrikai őseit, mert a rekedt hangon ég felé kiáltott „Gorgon City” szólamok tévedhetetlen ütemben léptek be az amúgy kissé monoton alapritmus mellé. Na jó, néha nehezen lehetett megállapítani, hogy ugyanezt a számot hallottuk-e már a műsor folyamán, de összességében egy kellemes levezetést adott a nap végén. Illetve dehogy a végén. Előbb a virradat, később már a fényesen tűző napsugarak zavarták meg az áhítatot, ennek a műfajnak ugyanis jobban áll a sötét háttér, meg egyébként is a kivetített képek rendkívül ötletesek, érdekesek voltak. Úgyhogy reggel 5-kor „máris” kezdett szétszéledni a társaság, és a kijárat felé ballagva összefoglalhattuk, hogy melyik előadás nyerte meg legjobban a tetszésünket. Nem igazán tudtam dönteni, sőt még a Skrillex és Damon Albarn előtt rajtoló, 2Cellos nevet viselő virtuózokat sem hagyhatom megemlítés nélkül. A horvát fiúk ördöngösen kezelték a vonókat, térdük között olyan hangszerekkel, amilyet még sehol sem láttam. Aztán rájöttem, hogy még most sem látom, mert átlátszó csellót szerkesztettek maguknak, amelynek csak a kerete tartja a húrokat. Valahogy úgy néztek ki ezek a hangszerek, mint a farok nélküli oroszlán (egy kecses test, azután sokáig semmi, a végén meg egy bojt), a hangjuk azért teljesen rendben volt, nyilván nem az itáliai mestereknek, hanem a modern hangmérnököknek köszönhetően. A srácok közismert szerzeményeket ültettek át saját világukba, és kissé meg is vadították azokat vonók bevonásával. Hasonlót persze már hallottunk a finn Apocalypticától a múltban, Luka Šulić inkább a szellemes konferálással nyerte meg tetszésemet.

  • Azért játszunk insztrumentális zenét, mert a szöveget képtelenek vagyunk megtanulni. De nem is baj, mert a sok beszéd különben is felesleges – magyarázta meg nekünk mindjárt a legelején, és ehhez képest még perceken át dumált. Azután pedig záporoztak a jobbnál jobb U2-, Guns-, Nirvana-, AC/DC-dalok, persze teljesen átértelmezve.

 

exit 2014

A japán zászlóval ékesített Fusion Stage a Tricot fellépése idején

 

A négy nagyszínpados felvonás mindegyike tartalmazott tehát valami felejthetetlent, különlegeset, méghozzá négy egymástól távol álló műfajban, és mindez a műsorszerkesztők, az előadók, meg maga a zeneművészet csodáját dicséri, de azért mi, hallgatók is kiérdemeltünk egy kis vállveregetést, mert azért jókora állóképességet követelt tőlünk a maratoni versenysorozat. Még akkor is, ha csak hangversenyekről volt szó. Azután a kijáratnál sem állt le az élet, az ügyes üzletemberek ugyanis még mindig, vagy már megint ott ácsorogtak, és persze nem a használt esőkabátokat akarták visszavásárolni, hanem a karszalagokra vadásztak. Pedig már csak egy nap volt hátra, és az elvágott papírcsíkot valahogyan össze kell foltozni, valakire rásózni, és még keresni is az akción. Nyilván ezt sem ráfizetéssel csinálják, úgyhogy megintcsak nagy elismeréssel adóztam az ötletnek. A kerékpáromról meg már szinte megfeledkeztem, de szerencsére másnak sem tűnt fel, vagy legalábbis nem nyerte meg tetszését. Árván állt a tárolóban, a megfáradt bulizók már csak ezt kerülgették, és szerintem kissé irigykedve követtek tekintetükkel, amint nyeregbe pattantam, és – ha nem is nyílsebesen – mindenkit megelőzve elhúztam kényelmes rezidenciám felé.

A zárónapra meg annyi esemény és világsztár jutott, hogy egészen zsúfolttá tette a programot. Nem ártana már itt sem bevezetni mondjuk a „plusz egyedik” napot, tanulva a magyarországi jogalkotók csalafinta megoldásán, és akkor a csendháborítás hivatalosan továbbra is csak négynapos maradna, s a lakosság így nem tiltakozna. Most meg ráadásul az egész délután zuhogó eső csak rontott a helyzeten. Így a hétórai nyitáskor nem sokan vártunk bebocsátásra a várkapunál, különösen a 2. bejáratnál, amit a változatosság kedvéért választottam magamnak. Lett is részem egy körültekintő motozásban, mert itt aztán ráértek a biztonsági őrök. De az is lehet, hogy külön utasítást kaptak, tekintettel az előző este terjengő átható bűzfelhőre, ami még nekem is feltűnt a nagyszínpad aurájában. Ezért most mindenkivel levettették a sapkát vagy a kapucnit, kiüríttették a zsebeket, nekem még a loboncos hajtincseimet is megtapogatták, valószínűleg a „konty alá való” után kutatva. Na de egyáltalán nem idegeskedtem, még így is időben odaértem az Ashen Epitaph fellépésére, mert hát őket látni kell, ha esik, ha fúj. Rajtam kívül viszont nem túl sok hősies metál fan ázott-fázott a falak tövében, pedig a zentai társulat nagyon odaadóan csapott a húrok és a bőrök közé. A többi előadóhoz szerencsére kegyesebb volt az időjárás. Mire átballagtam a sokak által várva várt Hurts fellépésére, addigra már nem zuhogott, csak esett. Ez azonban rajtam kívül szemmel láthatóan senkit sem zavart, különösen a leányzók ezrei figyelték teljes átéléssel Theo Hutchcraft arcizmainak minden rezdülését, és akik kissé távolabb szorultak, azok nem is a szépfiú eredeti alakját bámulták, hanem az ötméteres kivetítőn ugyanazt, csak sokkal előnyösebb méretekben. A dalok között meg nagy bánatomra alig-alig tapsoltak, ehelyett olyan sikítozással nyilvánították ki tetszésüket, hogy majd’ belesüketültem. Nagyon találóan állapította meg Jack White amerikai zenész nemrégiben (akit természetesen a White Stripes révén ismerhetünk):

  • A mai fiatalok még akkor sem tudnának tapsolni a koncerteken, ha akarnának, hiszen egyik kezükben állandóan a mobiltelefont szorongatják, a másikban meg valamilyen italt.

Tény, hogy az érzelmes balladák hallgatásakor a közönségnek már eszébe sem jut gyufát vagy öngyújtót tartani a magasba, hanem egyértelműen a telefon kijelzőjét kapcsolja be.

Nagy kár – teszem hozzá –, hogy nem korábban találták fel ezt a csodaszerkezetet, mert akkor az evolúció során nyilván három karunk fejlődött volna ki.

A hangzást és a dalokat illetően amúgy a manchesteri pop-duó egészen élvezhető műsort hozott össze, a beharangozott látványosság viszont elmaradt. Igaz, efelől inkább a lányokat kellene megkérdezni, mert úgy láttam, ők igencsak meg voltak elégedve a látvánnyal. Sőt a frontember nagyon figyelmesen viszonozta rajongásukat, és több csokorra való fehér (attól azért óvakodott, hogy piros is legyen közöttük) rózsaszálat szórt ki nekik. Azt nem tudom pontosan, hogyan célozta meg éppen a hölgyeket, de úgy érzem, ha mellédobott, akkor is hölgyet talált.

exit 2014

A Dance Arena törzsgárdája a végsőkig kitartott még a zárónapon is

 

 

Valószínűleg véletlen egybeesés, hogy a Hurts-rajongó lányok meg a foci VB-döntő szurkolói szinte egyszerre kezdtek izgulni, de így a fiúk egy részének pillanatnyi gondot sem okozott a választás, mert persze itt is lehetett követni a helyszíni közvetítést. A Reggae színpad áldozta fel magát, bár a közép-amerikai válogatottak addigra már kiestek, de így a jamaicai ritmusok hívei legalább az óriás-kivetítőn nézhették a zöld füvet, ha már szívni úgysem volt szabad a fesztivál egész területén. Közel kétezren helyezték a ritka sportesemény fontosságát mindenféle zenebona elé, többségükben persze férfiúk. Azért a szebbik nem is képviseltette magát, ahogy láttam, mert bevallom, inkább a szurkolók rezignált arcát figyeltem, mint a mérkőzést.

Azután pedig a szomszédságban sorakozó civil szervezetek és intézmények sátrait látogattam végig. Ezen a téren jóval kisebb forgalmat tapasztaltam, mint tavaly, úgy látszik, sok más irányba szóródtak szét az érdeklődők, meg talán az eső is belekavart kissé az idillbe. Pedig bőven kínáltak itt érdekességeket, információkat, apróbb ajándékokat a továbbtanulással, a környezetvédelemmel, a művészetekkel, a szépítkezéssel vagy akár az EU-val kapcsolatban. Az EU pultjánál még nekem is a kezembe nyomtak a számos brosúra mellett egy tetszetős pólót meg gumilabdát.

  • Milyen az érdeklődés? Egyáltalán, mi a véleményük a hazai fiataloknak az EU-ról? – gyűjtöm a további adatokat, ha már ilyen szépen elláttak ajándékokkal.

  • Meg lehetünk elégedve, rengetegen látogattak bennünket. Úgy látjuk, a hazai fiatalok nyíltak a változásra, szívesen kipróbálnák, milyen lenne az Unión belül – sorolja készségesen az egyik hostess, aki természetesen maga is „Evropa” feliratú pólót visel.

Éjfél után én is válaszút elé kerülök. A nagyszínpadon régi kedvenceim, a Suede csapata melegít, a keményebb csatatéren új kedvenceim, a svéd Sabaton katonái fegyverkeznek, a „Tánc völgyében” meg a Deep Dish nevű vegyespáros (mivelhogy egyik tagja iráni, a másik meg amerikai) dobálja a CD-ket a lejátszóba. Végül a hidegvér nem vált vízzé, kiütéssel nyertek a terepszínű harci-metálosok, de úgy tapasztaltam, sokan mások is hasonlóképpen döntöttek, mert színültig megtelt a metálgödör. Jó választás volt, mert lendületes iramban kaptunk az öt skandináv hangszerforgatótól egy átfogó válogatást az eddigi, sikeresen megvívott ütközetekből.

Levezetésként már csak egyetlen élő koncert maradt, méghozzá a különleges és egzotikus fajtából. A japán Tricot soraiban három szelíd kinézetű kislány kezeli a gitárokat és a mikrofont, egyedül a háttérben meghúzódó dobos posztjára ültették be az erősebb nem képviselőjét. Volt aztán meglepetés, amikor a csinos szoknyát viselő, cseresznyeajkú kislány elemi erővel csapott a húrok közé, kiadós lábmunkával alátámasztva a túláradó energiát, másikuk a hosszú hajzuhatag alól ki sem tekintve nyüstölte a basszust, a harmadik pedig hófehér nadrágkosztümbe öltözve jellegzetesen cérnavékony, távol-keleti énekhangon hasított bele az éjszakába. Megint csak gazdagabb lettem egy maradandó élménnyel.

exit 2014

 

 

A zárómérleget készítve elégedett lehettem mind az élményekkel, mind önmagammal. Itt nem a bevétel-kiadás egyenlegre gondolok, mert az nem lenne túl kedvező, hanem a bejárt útvonalra, amely részemről bőven túlszárnyalta az egy látogatóra eső 19 km-es átlagnak a kétszeresét is. Azzal már nem szívesen dicsekszek, hogy a másik statisztikai adat dupláján is régen túlhaladtam, az EXIT-elők átlagéletkora ugyanis 24 év. Természetesen még a folyamatos mászkálás ellenére is sok jelentős eseményről lemaradtam, ami felett néha jóízűen bosszankodtam, de hát ekkora túlkínálat mellett nehezen is tudtam volna megőrizni angol hidegvéremet. Az átélt koncertekkel kapcsolatosan azonban szokásos beszédtéma ilyenkor, hogy melyik volt a legjobb a sok közül. Ez nagyon hálás kérdés, mert két okból is lehetetlen rá válaszolni: egyetlen személy is több szempontból rangsorolhatja a látottakat, hallottakat, ha pedig több különböző ízlés találkozik szembe, akkor a heves vita épp a jövő nyáron esedékes fesztiválig fog eltartani. Ha mégis ki kellene választanom egyet a négy nap, négy éjjel felvonultatott előadók közül, akkor a Pet Shop Boys-ra esne a választásom. Ők nyújtották a legteljesebb műsort, mind repertoár, mind hangzás, mind látvány tekintetében. Pedig csak az utolsó pillanatban sikerült őket rávenni, hogy budapesti fellépésük után ugorjanak egy kicsit lefelé a Dunán, és gazdagítsák Pétervárad történelmét. Ezek szerint ebben a szakmában is érvényes a főleg futballkapusokra használatos mondás megfelelő változata: jó szervezőnek szerencséje is van.

exit 2014

A dicső járgány még az EXIT-et is túlélte

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Blondie
Budapesten a Blondie! Ki is ez a Debbie Harry, akit három hónapos korában fogadott örökbe a hawthorne-i Harry-család?

0 Hozzászólás | Bővebben +
: EXIT információs pult az újvidéki vasútállomás közelében
Lehet élni EXIT nélkül – de minek??! EXIT 2014 - Szőcs Attila

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Élménymorzsák a Green Future fesztiválról Augusztus 13. és 17. között fesztiválozók hada népesítette be az adai Adica Közvállalat medenceko...

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Punk, hardcore, thrash metal a Clash-ben A szabadkai Clash Clubban az augusztus koncertekkel búcsúzik.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Fél évszázados a picigen Zentán A fenti címből talán a fél évszázadot könnyebb megmagyarázni, mint a picigent

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Rosta Nikolett Napsugár (fotó: Püsök Renáta)
„Minden okkal történik” Interjú ROSTA NIKOLETT NAPSUGÁR újságíró-sajtóreferenssel

0 Hozzászólás | Bővebben +