Oscar Wilde élete és Dorian Gray története mai szemmel

Ki is lehetett igazából Oscar Wilde, és miért üldözték a kortársai, miért ítélték el, miért halt meg bebörtönözve és magányosan?

Ki volt ez a furcsa, kosztümszerű ruhákban járó bohém ír figura, akinek a személyét annyiféle mítosz övezi, és akkora mélység szakad fel bennünk a művei olvasása közben még most, 2014-ben is?

Miért üldözik, miért üldözték mindig is a másságot, miért a cenzúra és a folyamatos, vaskalapos elhallgatása, tagadása, durva letámadása azoknak a dolgoknak, amelyek csak egy kicsit is sötétebb árnyalatúak a megszokott színeknél, vagy sehogyan sem „pakolhatók” be a mindenkori nyárspolgári kategorizálás egyik közhelyes fiókjába sem?

Mit nevezünk dekadensnek, hogyan határozzuk meg a dekadencia fogalmát? Mennyire rokon a viktoriánus kor művészete és a mai kor furcsa és sokszor szintúgy dekadens sokszínűsége? Mi a közös például Baudelaire költészetében, a francia korabeli irodalomban és a brit, Wilde és kortársainak abszinttal, gótikus hangulatokkal, titkos viszonyokkal átszőtt, Grand Guignole-szerű, elfojtott és túlfűtött erotikával átitatott világában?

Többek között ezekre a kérdésekre kereste a válaszokat október 16-án, Wilde 1854-es születésének évfordulóján a budapesti Centrál Kávéházban a Dorian Gray képmása cenzúrázatlan változatának újrakiadása alkalmából a Helikon Kiadó által megszervezett rendhagyó irodalomórán Takács Ferenc irodalomtörténész, műfordító, Alföldi Róbert színművész/rendező, Dávid Anna, a kötet felelős szerkesztője és Juhász Anna, a Centrál Kávéház kulturális programjainak nevezője és a beszélgetés moderátora. Az eredeti Wilde-művet, amely először egy irodalmi folyóiratban jelent meg 1890-ben, a szerkesztők alaposan meghúzták, megkurtították, ráadásul Oscar Wilde háta mögött és a tudta nélkül – ahogyan erre Dávid Anna az est folyamán konkrétan és tisztán rámutatott. A teljes, cenzúrázatlan kiadás, amelyben azok a korábban elhallgatott részletek is szerepelnek, amelyek a festő Basil Hallwardnak és modelljének, Dorian Graynek vonzalmára utalnak, csak 2011-ben jelent meg, magyarul pedig most először olvashatjuk a könyvet abban a formában, ahogyan Oscar Wilde eredetileg megírta.

Az igényes kivitelezésű kötetet Dunajcsik Mátyás fordította magyarra, aki külföldről jelentkezett egy videoüzenet erejéig, ugyanis személyesen nem tudott részt venni a rendkívül hangulatos, régi korokat idéző környezetben megszervezett, sajátos, oldott hangulatú, mégis mély és örök kérdéseket felvető, bizonyos pillanataiban erőteljesen a felszín mögé mutató, szép és elgondolkodtató irodalmi esten.

Időutazás volt. Egyfajta tükörbenézés. Önmagunkba nézés. Sőt, megkockáztatom és továbbmegyek: önmagunk legmélyére való nézés, márpedig az nem kényelmes dolog. Oda nem szívesen nézünk soha, mert félünk.

A frissen megjelent kötetből Alföldi Róbert olvasott fel részleteket, aki először Dorian Gray barátját, a hedonista arisztokratát, Lord Henry Wattont személyesítette meg. Watton azt képzelte magáról, hogy bármit megtehet. Dorian Grayt saját tulajdonának, egyfajta „kompozíciójának” tartotta, azt gondolván, általa megteremtette az ideális, a tökéletes emberi lényt. Nem kedvelte Basil Hallwardot, olyannyira nem, hogy hiába vallotta magát a barátjának, amikor Hallward rejtélyes módon hónapokra eltűnt, Wattonnak még a szeme se rebbent.

Alföldi aztán egyre összetettebb és mélyebb részleteket olvasott fel a könyvből. Az irodalmi est elejére jellemző spontán, felszabadult nevetések pedig elhalkultak lassan. Mert egyszer mindannyian megöregszünk. A tükörképünk megváltozik. Egyszer minden elmúlik. Nem mehetünk vissza a múltba. Szembe kell néznünk az illúzióinkkal. Az örök fiatalság és az időtlen szépség mítoszával, amely valahol még mindig jelen van a világban, még mindig ott van a levegőben, még mindig hajszoljuk azt valamilyen formában.

Dorian Gray reménytelenül szerelmes volt saját magába. A szépségébe.

Emberek haltak meg körülötte, akik megpróbálták őt szeretni, de ő nem tudott senkit sem szeretni. Mindent és mindenkit feláldozott a Szépségért. Azért, hogy a végsőkig gyönyörködhessen önmagában. Aztán idővel, ahogyan az az életben lenni szokott, a végén egyedül maradt. Sötéten és reménytelenül egyedül, miközben az örök fiatalságot, az időtlen szépséget és a harmóniát idealizálta megszállott módon.

Az ember talán akkor van a legnagyobb bajban, akkor marad igazán egyedül a világban, ha elveszti a csatát a leghalálosabb ellenségével: önmagával szemben.

Képgaléria: