Egy barátság különös története, avagy Keith Richards köszöntése hetvenegyedik születésnapja alkalmából

Az élet egyik örök misztériuma, hogy hogyan fajult el odáig a rockzene, ahol ma leledzik. Hogyan és mi módon történhetett meg, hogy az ütemek, a futamok, a dallamok és az alkotás háttérbe szorult a smink, az ollók, a fésűk, a dizájnerek és a menedzserek nyomására. Az élet egyik nagy kérdése, hogy lehetne-e ma Janis Joplin a heges bőrével világsztár. Erre a kérdésre hamarosan visszatérünk sorozatunkban. Most viszont azt próbáljuk megfejteni, hogy ebben az instant világban hogyan tud még mindig milliókat megmozgatni egy, a múltból itt ragadt dinó, hogyan tud öt teljes évtizede a figyelem középpontjában maradni egy korszakteremtő csapat, amelynek két oszlopos tagja közül az egyik éppen holnap ünnepli hetvenegyedik születésnapját.

A történet tehát bő hét évtizeddel ezelőtt kezdődött, amikor a nagy-britanniai Dartfordban élő Richards családban megszületett az egyetlen gyermek, akinek a keresztségben a Keith nevet adták szülei. A kis Keith édesanyja nagy zenerajongó volt, és elsősorban a blues iránt érzett olthatatlan szenvedélyt. Billie Holiday- és Louis Armstrong-lemezek szóltak a házban, és anyu vélhetően nagy örömmel fedezte fel, hogy kicsi fia érez bizonyos affinitást az iránt a világ iránt, amelyért ő maga annyira rajong. Büszkesége odáig terjedt, hogy meg is vette a kis Keith első gitárját, amelyen a gyermek autodidaktaként tanult meg játszani. A dzseszz és a blues világa persze a tinédzserévek alatt a pörgősebb irányba, a rock and roll felé fordult. Tizenkilenc éves volt, amikor gyermekkori iskolatársa elcipelte egy alakulófélben lévő együttes találkozójára. A barátot Mick Jaggernek hívják, és a próbaféleséget egy bizonyos Brian Jones szervezte, aki nem késlekedett a keresztelővel sem: az éppen formálódó formáció Muddy Waters Rollin’ Stone című dala nyomán kapta a nevét. És megszületett a Rolling Stones. Jaggerből lett az énekes, Jones gitározott és vokálozott, ahogyan Richards is, a többi hangszeren pedig kisebb-nagyobb sebességgel váltakoztak a zenészek, de aztán fél évvel később, 1963 januárjában Charlie Watts valahogy megragadt a dobok mögött. És valahogy így kezdődött az a folyamat, amely ma is tart, a folyamat, amikor a Gördülő Kövek csak úgy, lazán letarolják a világot.

Beatles-rajongók és Stones-fanok

Nyolc hónap kellett az együttesnek ahhoz, hogy London első számú koncertzenekarává váljon: fellépéseiken egy bizonyos John Lennon és három társa is a közönség soraiban tombolt… A repertoáron az amerikai fekete előadók klasszikusainak meglehetősen ritmusos változata szerepelt, amit a hatvanas évek Angliája kitörő lelkesedéssel fogadott. A „művészeti vezető” Brian Jones volt, a frontember Mick Jagger, Richards pedig a gitárt nyűtte. Nem sokáig váratott magára a lemezszerződés sem: az a Decca Records szerződtette őket, amely egy évvel korábban elutasította a Beatlest…

A Rolling Stones első kislemeze 1963 júniusában jelent meg. Feldolgozásról van szó, Chuck Berry egy dalát, a Come On címűt adták ki, majd egy évvel később következett az első nagylemez, amelyen már volt egy igazi saját dal is a feldolgozások mellett: a Tell Me. Az album az Egyesült Államokban is piacra került: a krónikások szerint éppen ennek a Rolling Stones-lemeznek volt kulcsszerepe abban, hogy a Nagy-Britanniában népszerűvé vált rhythm and bluest sikerült visszavinni Amerikába, ahol addig nem örvendett igazán nagy népszerűségnek, hiszen a feketék kissé lenézett zenéjének tartotta a jómódú fehér közönség. Ha viszont nem a fekete bluesszenészek játszották egy szál gitáron, hanem egy csapat loboncos, lázadó, fehér ifjú, akkor már sokkal fogyaszthatóbbnak tűnt… Lázadás, lelkesedés, minden, ami kell a szabadság érzetéhez, és persze ahhoz is, hogy a tinédzserek azt érezzék: ez, éppen ez kell a saját önkifejeződésükhöz. Táborok alakultak, voltak a jól fésült Beatles-rajongók és a fékezhetetlennek hitt Stones-fanok, s noha a két együttes éppenséggel egészen jól elvolt egymással, táboraik úgy érezték, összeférhetetlen a két stílus.

A Stones pedig csak görgött. A fizika minden törvényének ellentmondva – felfelé. A siker felé. A második nagylemez már több saját dalt tartalmazott. A legenda szerint az együttes menedzsere összezárta Jaggert és Richardsot egy szobába, és addig nem engedte ki őket, amíg nem írtak kiadásra alkalmas dalokat. És már ekkor (1965-ben!) sikerült botrányt kavarniuk: a brit toplisták élén álló Little Red Roostert az Egyesült Államokban betiltották „kifogásolható” szövege miatt.

Koncertek, lemezek, botrányok…

Koncertek, lemezek, botrányok, drog, alkohol, bulik, koncertek, lemezek, botrányok, drog, alkohol, bulik, koncertek… 1967 májusában letartóztatták Brian Jonest marihuána birtoklása miatt. Óvadék ellenében ejtették a letöltendő büntetést. Június 27-én Jaggert és Richardsot letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Az akkori időket jellemzi, hogy miután a The Timesban vezércikk jelent meg Ki törne kerékbe egy lepkét? címmel, Richards ítéletét (fellebbezés után) megsemmisítették, Jaggerét pedig enyhítették, és őt feltételesen szabadlábra helyezték. A Stones egy új kislemezzel hálálta meg a rajongók hűségét. Így született a We Love You. Amúgy a dalban John Lennon és Paul McCartney vokálozik. 1967 decemberében jelent meg a Their Satanic Majesties Request, amit a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandjére adott válasznak szánt a Stones. Ennek az elülső borítóján látható egy háromdimenziós kép, amelyen a négy Beatles-tag portréját rejtették el, mintegy köszönetképpen a Sergant Pepper borítóján látható, Welcome the Rolling Stones feliratú babáért. Szép idők lehettek…

Egy évvel később jelent meg a Beggars Banquet, amelyről évtizedekkel később Richards azt mondta: „Torkig voltam az egész Maharishi guru szarsággal, a gyöngyökkel és a csengőkkel. Ki tudja, honnét szedtük elő őket – az egészet a sok szabadidő hozta ki, de hirtelen kaptunk egy jó nagy adag realitást. A wormwoodi börtönben ülve elég idő maradt a gondolkodásra. Kurvára idegesített, hogy elkaptak minket. Elhatároztuk, hogy szétszedjük a világot. Abban az időszakban a haragunkat a zenénken keresztül tápláltuk.” És ekkoriban kezdett hozzá ahhoz a zenei újításhoz, amely később a Stones egyik védjegyévé vált: egyedibb, öthúros nyitott g-hangolást kezdett használni, a gitár hatodik húrját kiszedve. Erről később, életrajzi könyvében azt mondta: megváltoztatta az életét…

Jones volt az, aki a legkevésbé bírta a tempót, a nyomást, ő volt az, aki 1969-ben kiszállt. Majd néhány héttel később meg is halt… Két nappal a halála után mutatta be a Stones az új tagot Mick Taylor személyében a Hyde Parkban. Brian halála miatt a bemutatkozó fellépésből emlékkoncert lett…

Ahogyan Brian egyre inkább távolodott a zenekari munkától, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá: a Stones arca Jagger, motorja viszont Richards. S noha az eszelős Mick volt a frontember, Keith sem bújt el, ha énekelni kellett: szólózott lemezeken, koncerteken egyaránt. A világ egyik legjobb gitárosaként tartják számon.

Nemcsak játszik: szenvedélyes gyűjtője is a gitároknak. Állítólag ezernél több sorakozik a gyűjteményében, a legmárkásabb Les Paulok, Fenderek és Gibsonok a hőskorból, s a legjobb márkákat is rendszeresen használta koncerteken.

Folyt a marakodás

De Keith nemcsak a gitárokat gyűjtötte: egyre átfogóbb ismereteket szerzett a droghasználat terén is. Aminek viszont a zenekari munka látta kárát. Jaggerrel ugyan elválaszthatatlan párost alkotnak, de ebben az időben, a hetvenes években kezdték el lelkesen gyűlölni is egymást. 1974 végére előállt az a helyzet, hogy a Rolling Stones tagjai fizették Richards helyett a rá kiszabott pénzbüntetéseket, hogy a csapat egyáltalán működőképes maradjon. A büntetések annyira felszaporodtak, hogy bizonyos országokban már megtagadták a Rolling Stones belépésének engedélyezését. Jaggert idegesítette Richards egyre súlyosabb kiszámíthatatlansága. Ebben az időben már Taylorral írta a dalokat, és ígéretet is tett a másik Micknek, hogy nevét feltünteti szerzőként a daloknál. Mégsem tette, a Stones-dalokat hivatalosan továbbra is Jagger–Richards-szerzeményekként tartották számon…

Kanadában, 1977-ben, Richardsot letartóztatták heroinbirtoklás miatt, és noha kinézett neki hét év börtön, megúszta egy felfüggesztettel. Ekkoriban döntött úgy, hogy leszokik a szerekről. Akkoriban vesztette el (bölcsőhalál miatt) Anita Pallenberggel való kapcsolatából született harmadik gyermeküket, ami miatt a kapcsolat is egyre rosszabb lett. Ráadásul Anita nem tudta megfékezni heroinfüggőségét, Keith pedig azzal küzdött, hogy tiszta maradjon. Így aztán válás lett a dolog vége. Jelenlegi feleségével, Patti Hansennel 1979-ben ismerkedett meg, azóta élnek együtt, van két gyermekük is.

A Stones Emotional Rescue című albuma 1980 közepén jelent meg, és ennek munkálatai elég kínos körülmények között folytak: Jagger és Richards kapcsolata éppen egyik mélypontján volt. Richards abban az időben többet volt tiszta, mint előtte bármikor, jobban kivette részét a stúdiómunkálatokból, és jobban ellenőrzése alá vonta a dolgokat, ami viszont afféle hatalmi harcot eredményezett közte és Jagger között. Folyt a marakodás kiadón, koncerten, dalokon – bármin. Mint egy rossz párkapcsolatban. 1985-ben megjelent Jagger első szólólemeze, a She’s The Boss, amelyről Richards csak ennyit tudott mondani: „Soha nem hallgattam meg elejétől a végéig az egészet. Na de ki igen? Olyan ez, mint a Mein Kampf. Mindenkinek van belőle egy példánya, viszont senki nem hallgatja.”

Hiába romlott azonban a viszony, hiába, hogy Richards életrajzi könyvében arról mesélt, hogy Jagger elárulta a Stonest, amikor nem szólt, hogy szólólemezeket készít, hiába sorolja oldalakon és napokon keresztül Jagger hibáit, vétkeit, bűneit, azért azt is leszögezi: nem ajánlja, hogy bárki más ilyen szavakkal illesse Jaggert, ha azonban mégis megteszi valaki, annak „elvágja a torkát”.

Richards maga is belefogott némi szólózásba: 1988-ban jelentette meg első albumát, a Talk is Cheap címűt, amely a hivatásos véleményformálók szerint lényegesen jobban sikerült, mint Jagger kiruccanásai. Ráadásul a közönségsiker is átütőbbnek bizonyult…

Richardsnak 2010-ben megjelent Life című önéletrajza, amelyet magyarul Élet címmel adtak ki 2011-ben. Sokan azt hitték, a könyv megjelenése a Stones végét fogja jelenteni, hiszen abban sem kíméli Jaggert egy másodpercig sem. Mégsem lett így. Okosabb ez a két nagy öreg annál, hogy szakítson egymással.

S amíg egy Rolling Stones-koncertre az eladás kezdetének pillanatától pontosan negyvenhat percig lehet csak jegyet venni, addig mást talán nem is mondhatunk: veszekedjenek, ne beszéljenek, nem baj. Csak zenéljenek. Amíg a mikrofont és a gitárt tartani tudják. Ebben a szellemben kívánunk nagyon boldog születésnapot a holnap hetvenegy esztendős Keith Richardsnak!

Film és barátság

Keith Richardsot filmen is láthatjuk: A Karib-tenger kalózai című mozifilm-sorozatban Jack Sparrow kapitány apjaként jelenik meg.

„Régen nagyon szerettem Micket, de már több mint húsz éve az öltözőjébe sem teszem be a lábam. Időről időre eszembe jut, hogy mennyire hiányzik a barátom, és közben azon agyalok, vajon hová tűnhetett” – írja önéletrajzi könyvében Richards Jaggerről, akit „az 1980-as évek kezdete óta” nem bír elviselni.

 Fiatalok és veszélyesek

Az amerikai hatóságok szerint a Rolling Stones volt a „legveszélyesebb rockzenekar az egész világon”. Richards önéletrajzi könyvében többször is vissza-visszatér erre a megállapításra. „Csak várd ki a Sex Pistolst, haver” – jegyzi meg annál a résznél, ahol arról mesél, hogy a BBC műsorvezetőjét kiakasztotta a Stones-tagok viselkedése.

Képgaléria: