Gondolatok Sándor Zoltán Föltámad a szél c. kötetéről

Régóta kerülgettem már könyvet ilyen sokáig. Az asztalról hol az éjjeliszekrényre, hol az utazótáskába vándorolt, nappal a retikülömben rótta velem az utcákat, éjjel a párnám alá bújt észrevétlenül. Napokig nyugtattam a szemem a komor borítón, olykor végigsimítottam a nyomdaillatú oldalak egyikén, majd újra meg újra elolvastam a személyre szabott ajánlót, s vártam valamiféle megfelelő pillanatra. A szerző „otthonillatú” történeteket ígért, sohasem jöhet ez jobbkor, gondoltam, hiszen nemrég váltottam le kisvárosom egy nagyobbra, eddigi országom egy szomszédosra. Nagy elvárásokkal, túlfűtött kíváncsisággal lapoztam hát fel a kötetet, még ha ezt utólag kissé bánom is. Az elvonatkoztatás erényét nem árt gyakorolnom a jövőben, azt hiszem.

Sándor Zoltán legújabb könyvében hét novella kapott helyet, melyek a sötét, sáros bánáti vidékre kalauzolják el az olvasót.

„…Bánátország szakasztottan úgy néz ki, mint a vadnyugati filmekben látott messzi Arizona. Ameddig a szem ellát: sehol semmi, csak pusztaság, szél és sár. Annyi a különbség, hogy itt ordasok, ott meg prérifarkasok vonyítanak…”

Ahány történet, annyi egyéni sors bontakozik ki a szemünk előtt. Megismerjük Dudást, a temetőcsőszt, aki maszekban lakodalmi prímás, Borka nénit, a környék vajákos boszorkányát, Matyi bácsit, aki kecsketejen nevelkedett, Körtejóskát, a falu ügyeletes bolondját, Tyúkos Terkát, aki csirkékkel osztja meg hajlékát, valamint feltűnik a színen néhány tisztelendő úr alakja, és egy-két helybéli család krónikája is. Rajtuk keresztül egy olyan elszigetelt mikroközösségbe nyerünk bepillantást, ahol az idő szinte egy helyben áll, s az elmúlás mindenre rányomja fekete bélyegét. A novellák nagy részét átitatják a halál, a háború, a megsemmisülés és az enyészet motívumai, emberek roskadnak össze a rájuk rótt terhek súlya alatt, épületek süllyednek a föld alá nyomtalanul, s nem marad utánunk más, csak az emlékezés.

„– Mától én vagyok a falu temetőcsősze is. Az új papnak az volt az óhaja, hogy valaki állandóan ügyeljen a sírkertre, mintha bármi is ellopható lenne már onnan…

– Az emlékek.

– Emlékek?! A holtak már nem emlékeznek…

– Az élők viszont igen.”

A novellák főhősei minduntalan visszatáncolnak a jelöletlen jelenből a feledhetetlen múltba, emlékképek sokaságától terhesek a hétköznapok, s letűnt idők félbetört életútjai idézik meg a történelmet.

A kollázsszerű szövegeket egy mindentudó elbeszélő fonja egésszé, aki helyére illeszti a kirakós darabjait, és ügyesen navigál bennünket a fikcióból a realitás felé, avagy fordítva. Általa válik valóssá a valószerűtlen, és legendává a létező. Nélküle akár modern népmesék is lehetnének ezek a históriák, „mesék, amelyek rosszul végződnek”, jelenlétével azonban egy élethű vajdasági település társadalomrajza húzódik a cselekményszálak mögött.

A felvázolt falusi miliőt érzékletes leírások, kapadohány-illatú kocsmai beszélgetések, fanyar humorú párbeszédek, rég elfeledett mondások teszik kézzelfoghatóvá, átélhetővé. Mialatt vidéki hagyományok elevenednek meg a lapokon, s helyi babonák kelnek életre a sorok között, önkéntelenül Lakatos Menyhért Füstös képek c. regényére asszociálok. A Föltámad a szél egyes részei a kisebbségi lét problematikáját feszegetik (a nemzeti alapon való megkülönböztetésektől a háborús atrocitásokon át a társadalmi perifériára szorult közösség kirekesztettségéig), máshol az egyházi és a világi tanítások ütköztetése (például Simon atya és Rúzsa tanár úr esete) kap hangsúlyos szerepet, s nem hagyhatók figyelmen kívül a természet és az ember harmóniáját, az állatok és gazdáik különleges, bensőséges kapcsolatát kidomborító mozzanatok sem.

A novellafüzér utolsó, egyben címadó darabja tartalmilag, hangulatilag és minőségileg is kiemelkedik a sorból. Míg a kötet többi szövegében meg-megbújik egy feleslegesen hosszú monológ vagy egy félresiklott befejezés, amely visszavesz a katarzisközeli élményből, ez az írás jó helyen és jó időben telibe talált nálam. Emlékképek sokasága tört rám Jolánka, a városba költözött újságíró történetét olvasva, aki egy háborús megtorlásokat bemutató cikksorozat megírása miatt utazik vissza bánáti szülőfalujába. A látogatástól azonban többet kapott, mint amire számított, akárcsak én a szövegtől, miután letettem a sárszínű kötet. Percekig, meglehet, hogy órákig ültem megsemmisülve, sorsok, arcok, képek, harcok cikáztak előttem, hirtelen tolultak fel bennem a saját emlékeim, a saját történeteim. Elmélyült állapotomból egy félmondat zökkentett ki, egy bevillanó szentencia, mellyel Dudás magyarázza hosszú legénykorának bizonyítványát. Az arcomra ülő feszültség mosollyá szelídült, a komor gondolatok vidámságba hajlottak, s elképzeltem, milyen lehet a bánátiak élete fröccs nélkül. Hiszen „a bánáti ember sohasem keveri össze a bort a vízzel, és a szerelmet a házassággal”.