Fotók: Komporday Tamás

Üvölt a másnap a fejemben, zilál a tegnapi pálinka. Tus, táska, rohanás a vonatra. Épp hogy elérem, pont beférek a hatszemélyes kabinba. Élő halottak, vagy teleport zombik mellettem és előttem halomban. Mindenki kezében telefon, fülében hallgató. Sorozat, Facebook, chat, jaték, videó. Fogyasztják a szélessávú internetet, jól működik a 3G szolgáltató. Senki sincs itt velem egy kabinban, mindenki máshol jár, s épp ez a jó nekem. Az ablak felé fordítom a fejem, és a feltápászkodó talajvíz tarkította édes Alföld csodálatos látványa kápráztatja szememet, bamba fejemet. Időszakos tengerek és tavak jelennek meg a pusztán. Az ég és a föld a víztükörben néha egyszerre látható némán.

Két és fél óra zötykölődés véget ér, ám cserébe zsúfolódó embertömeg, hajléktalanok, félbarnák, kövérek, sánták fogadnak a pályaudvarnál. Rosszkedvűek, részegek és különös ábrák. A kutyaszaros főváros és annak minden baja. Még ha rohanva is, de pont odaérek. Jegyek, ülőhelyek, székek, támlák…

Fények le, Félix fel, taps, csönd és... már nem elég az a szó, hogy csodálat. Cifrázhatnám reggelig a szépen faragott szavak sorát, közel se lennénk az atmoszférának azon határához, mit egyetlen hegedűvel megteremtett Lajkó. A természet tiszta rendjét, a szelek tomboló erejét, a napsütésben csöpörgő esőt és a harcterek felett húzódó szivárványt egy személyben testesíti meg. Útszéli sziklák lassan töredezve, nászukban halott halak tengerekben, magaslatok és mélységek egymást körbefonva és követve… Egy pillanat alatt ott-termek ebben a megfoghatatlan légüres térben, mi legyen csak a jelen pillanat, amely pont oly kicsi, hogy ne legyen benne semmi, mégis elég óriás, hogy átjárja és kibélelje maga a mindenség.

Megszűnik az idő, elhallgatnak a zsebórák. Félix improvizál. A brácsás, Brasnyó Anti is a színpadon. A zenei orgazmus folytatódik, csak már kísérettel. Becsukom a szemem. Csak egyszer nyitom ki, hogy meggyőződjek s elhiggyem: ez valóban a színpadról szól, s én még tényleg itt vagyok. A lábam, a kezem, a hátam, a vállam… valóban a székben ülök, de Félix vonója valahova a csillagöves határok és égi szférák szónélküli kimondhatatlanságának sűrű erdejébe varázsolta lelkemet. Lassan szivárognak a hangszerek a színpadra. Feltűnt a színen egy nagybőgő is, szorosan nyomában jön a mi kupuszinai Csizmadia Annánk. A zene mellé ének párosul, majd a méreteivel és hangjával is tekintélyt parancsoló Tintér Gabriella, kit bár először látok s hallok, de egyet biztosan megállapíthatok: akinek ilyen orgánuma van, biztos felrázza és életre kelti lelkem legmélyén szunnyadó érzelmeimet. Palya Bea következik, s a koncert végérvényesen is Félix nótás nótáinak palettájává válik, ami kicsit sem meglepő egy folk témára épített, tematikus koncerten. A három csodás hangú énekes, a gyönyörű népdalok, a mesteri zenészek és Félix citerája, olykor hegedűje, tökéletes összhangban egészítik ki egymást az est folyamán.

Nagyszerű élménnyel, a lelkesedéstől csordultig telt szívvel hagyom magam mögött a színházat. Nem mintha bármi bajom lenne a népzenével, mégis a zsigerekig hatoló, hosszútávú tetoválást Félix szabad szárnyalásai adták, nem pedig a folk háttérből merített szerzemények. Bár beülhettem volna a turnéjának a többi koncertjére (is)!

Képgaléria: