Nyitójelenet: Mr. Brown osztja az észt (részlet)

„– Ajj, hadd mondjam el, miről szól a Like a Virgin! Az egész egy punciról szól, aki egy szabályos kefélőgép. Reggeltől estig csak kuki, kuki, kuki, kuki, kuki, kuki, kuki, kuki, kuki… kuki.

– Hány kuki is az?

– Sok.

– És egy nap találkozik a nagy farkú John Holmesszal, és ettől a mennybe megy. Szóval ez a kandúr olyan, mint Charles Bronson A nagy szökésben. Alagutakat fúr, és a csaj átesik a nagy kukiinvázión, és olyat érez, mint még soha életében: kínt! Fáj neki! Pedig nem kéne, mert már rég túl van az első lőgyakorlaton, de mikor ez a kandúr belehatol, az fáj. Fáj neki, ugyanúgy, mint a legelső, és a fájdalom emlékezteti a kefélőgépet, milyen volt, amikor még szűz volt. Innen a cím: Like a Virgin!”

Quentin Tarantino a Kutyaszorítóban című filmmel mutatkozott be 1992-ben mint rendező és forgatókönyvíró. Szerintem ez a film hiába az első, mégis a legjobb filmje. A Kutyaszorítóban c. filmben benne van minden, ami a rendező teljes filmográfiájának stigmája. Ütős párbeszédek, véres leszámolások, ugrások az időben, több szálon futó cselekmény, amely szálak nem szükségszerűen vannak elvarrva, és egy rakás bosszúra éhes gyilkos. Mindez jókor, jó helyen beékelt, hangulatos zenékkel megtámogatva, no meg király színészgárda (Harvey Keitel – Mr. White, Tim Roth – Mr. Orange, Michael Madsen – Mr. Blonde, Chris Penn – „Nice Guy” Eddie, Steve Buscemi – Mr. Pink, Lawrence Tierney – Joe Cabot, Edward Bunker – Mr. Blue, Quentin Tarantino – Mr. Brown). Tarantino, ha festő lenne, mindig vérrel festené tele a vásznat, ami manapság lerágott csont, ő azonban igazi karakterekkel dolgozik, amiket szellemesen és hihetetlen tempóval épít fel. A bosszú krónikása ő, a maga egyedi humorával és néha már abszurdba átugró képsorozataival.

A tarantinóság két legnagyobb sikerkomponensét így tudnám összefoglalni: leszarja a filmes kliséket és tabukat. Filmjei közül az én személyemre legnagyobb hatást gyakorolt munkája tehát a Kutyaszorítóban, amire mint a rendező ars poeticájára tekintek. E filmen belül rögtön az első filmjének nyitójelenetére pedig mint külön a Kutyaszorítóban ars poeticájára. Önmegvallás az az önmegvalláson belül! Mintha már evvel a nyitójelenettel azt üzente volna a világnak: „Ez vagyok én, tessék! Vegyétek!” Bárki, aki írással, forgatókönyvírással, történetmeséléssel foglalkozik, nyugodtan vessen rá néhány pillantást, ugyanis iskolapéldát láthatunk arra, hogyan lehet hiteles karaktereket építeni – néhány perc alatt. Kevés rendezőnek sikerül ilyen gyorsan meghatározni önmagát és a saját stílusát. Magyarórákon is nyugodtan elő lehetne venni Quentin szövegeit, esetleg Gion Nándor, Móricz Zsigmond vagy éppen Esterházy Péter művei helyett! Sőt, ha lenne filmtörténet- vagy vizuálisművészet-óra az általános és középiskolákban, akkor ott is elő lehetne venni ezt a filmet.

Ezt a mozit a nagy sikerű Ponyvaregény követte a Tarantino-filmek sorozatában. Később megszületett a Kill Bill, a Halálbiztos, a Becstelen brigantik és a Django elszabadul is. Ezek a filmek mind egytől egyig a bosszúról és a fegyverekről szólnak, mondavalójukat, tartalmukat tekintve tehát nem rúghatnak labdába egy Miloš Forman- vagy akár egy Aronofsky-film mellett. Mégis eredetiek és igaziak, váratlanok és látványosak, és azért szórakoztatóak, mert nem lehet őket komolyan venni, olyanok, mint egy elcseszett vígjáték. Az egyetlen Tarantino-film, ami kevésbé viseli magán a Reservoir Dogs-i önvallomás filmes ismertetőjegyeit, az a Jackie Brown. Szóval, aki nem bírja a vért, de érdekes filmet szeretne látni, annak azt ajánlom. Azoknak pedig, akik nem bírják a vért, sem a penge dialógusokat, sem pedig az érdekes filmeket, azoknak ajánlom a Like a Virgint és Madonnát!

Képgaléria: