A címet olvasva az ember azt gondolhatná, hogy egy néprajzi kutatásról lesz szó, amiben talán a paprika őrléséhez kapcsolódó hagyomány lesz kifejtve. Ez nem teljesen így van, ez a szöveg egy 1992-es eseményt dolgoz fel. Bácskossuthfalván a paprikamalom említésével az embereknek nem csupán az épület egykori rendeltetése jut eszébe, hanem az összefogás is. Az esemény megértéséhez vissza kell utaznunk az időben, egészen 1980. május 4.-ig. Ezen a napon halt meg Jugoszlávia örökös elnöke, Josip Broz Tito, ami alapjaiban rengette meg az addig látszólag erős lábon álló országot. A hatalom próbálta továbbra is a „Titoi elvet” előnyben részesíteni, de érezni lehetett, hogy a rendszer kezd darabjaira hullani, és egyre inkább ébredezik a nemzeti öntudat. A „Tito után is Tito” korszak lezárásának tartom Slobodan Milošević hatalomra jutását, 1989. május 8-át. Miloševićnek volt egy álma, mely szerint minden szerbnek egy államban kell élnie.
Az alkotmány megváltoztatásával megtette az első lépést ezen álma megvalósítása érdekében.
Szerbiát ezzel egy unitárius állammá változtatta, vagyis központosított ország lett tartományok nélkül, így Vajdaságot és Koszovó-Metohiját is Szerbiába olvasztották. A két gazdaságilag legerősebb jugoszláv tagköztársaság (Horvátország és Szlovénia) kihasználva a történéseket, népszavazást indított az államszövetségből való kilépés kérdésében. A nép döntése a kiválás volt. Szlovénia egy rövid, egyhetes háborúval lerendezte a kérdést. Horvátországban komolyabb volt a probléma, ami a lakosság vegyes összetételének volt betudható. A horvátországi háború idején, 1991. szeptember 18-án volt az első komolyabb háborúellenes megmozdulás. Ekkorra már Vukovár romokban hevert és több baranyai magyar falu is. Ezen a szerdai napon a Vajdasági Szociáldemokrata Liga (VSZL) volt az, amelyik mert nemet mondani a háborúra. Ekkor lépett színre először mint háborúellenes aktivista Nenad Čanak, a VSZL elnöke. Zentán az első komolyabb tiltakozásokra november 5-én és 6-án került sor. Itt asszonyok egy csoportja tiltakozott az ellen, hogy férjeiket elvigyék a háborúba, elsőként Zenta és a környékbeli falvak tagadták meg a bevonulást. Nem tudni pontosan, hány behívót küldtek ki, de a vajdasági magyar családok szinte mindegyike érintett volt. Ugyanúgy, ahogy a topolyai községben is rengeteg behívót postáztak.

1992. április 6-án járunk. Összesen 100 moravicainak, pacsérinak és krivajainak szólt a katonai behívó hétfő virradóra a moravicai paprikamalom mellé. A behívottak 98%-a megjelent a levélben meghatározott helyen és időben, de a szállítójárművek több órát késtek. Az idő múlásával az emberek egyre elégedetlenebbek lettek. Reggel nyolc óra körül a több óra várakozás után rá csaptak az asztalra és azt mondták, hogy nem megyünk el a háborúba. Miért nem akartak elmenni a háborúba? Azért mert haza árulók voltak? NEM! Tudni kell, hogy ezek az emberek mind a területvédelmi egység részét képezték, tehát nekik nem másik fronton kell harcolniuk, hanem védeni a saját szülőfalujukat. Felhívták, az akkori VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) parlamenti képviselőjét, Csubela Ferencet, aki azonnal elment a moravicai paprikamalomhoz. Elmondta a beszédét, amit a behívottak többsége pozitívan fogadott. Az esetet a községi vezetők Topolyán még aznap megtárgyalták, és ezt követően képviselőket küldtek annak érdekében, hogy meggyőzzék az embereket, hogy igenis el kell menni a háborúba. Azonban a képviselők sem tudtak egyezségre jutni a malomnál lévőkkel, ezért arra kérték őket, hogy egyik oldalra álljanak azok, akik el akarnak menni a háborúba, a másik oldalra pedig azok, akik nem. Az egyik oldalra 14-en álltak, míg a másik oldalra körülbelül 80 határozott ember állt, akik nem akartak részt venni a háborúban. A maréknyi ember részére hamar találtak mikrobuszt, és őket a szabadkai kaszárnyába szállították el. A többiek ottmaradtak a paprikamalomban. Ami az elkövetkezendő napokban történt, arra ők sem számítottak.

Képgaléria: