D.-nek
Ő vette el a szüzességem. A dohányzószüzességem. 2014. szeptember 22-én megkérdezte: Rágyújtasz?
Igent mondtam, és kékülő-remegő, hideg kézzel a cigarettáért nyúltam. Csak hármat tudtam beleszippantani utánozva az ő előbb meglesett mozdulatait, miután elkapott volna a ködöt maga után hagyó vacogó őszi köhögés.
Az a cigaretta érintette az ajkait.
Most újra szeptember 22-e van. Tizenhét év pedig hatezer-kettőszáztizennyolc nap. D.-t háromszázhatvanöt napja ismerem, ami ennek az egy tiztenhetede. Az kevés, pedig olyan, mintha előtte nem is lett volna semmi. Amikor megláttam, tudtam, hogy ezzel a fiúval csak baj lehet, sőt ő maga a desztillált probléma. Kétezer-százkilencvenhat nap a korkülönbség közöttünk, ami az életem hat tizenheted része.
Itt még ő sem álmodik, én sem írok
Az sok – mondta anya.
Ezen a szeptember 22-én kedd van. Mindenki „boldog szülinapot”-okkal zaklat, és én ennek örülök, de még jobban örülök annak a tizenhét tábla csokoládénak, amelyet az immár tizenegy éve padtársamtól kaptam, aki szintén D., csak lány. Zárójelben a legjobb barátnőm.
D. (nem akarom D2-nek írni a férfi nemű D.-t, mert a szabályos hatoldalú csonka gúla hosszabbik átlóját szoktam D2-vel jelölni matekórán. A másik dolog az, hogy nincs második, mert egyenlő szinten áll a 2 D, és ez most nem két dimenziót jelent. Dé betűk, dé betűk mindenhol az életben.) Miután nyolc iskolai órán fogadtam a gratulációkat, hogy ebben a nagy, zord világban sikerült ennyi évet túlélnem, és még meg sem öregedtem, és kiléptem a gimnázium ajtaján, ott várt. Nem volt a kezében semmi „boldog szülinapot” kíséret. Még egy tábla csokoládé sem. Adott egy puszit az arcomra a várt és imádott csók helyett, majd megkérdezte: „Mi volt ma a gimiben?”
– Semmi – válaszoltam a várt és imádott hat-hét mondatos monológom helyett.
Masni nélkül
Csalódtam. Ő. A legfontosabb. Elfelejtette.
Már majdnem tíz perce andaloghattunk szokásunktól eltérően szótlanul, amikor megállt, és elővett egy összetekert, rózsaszín masnival gondosan átkötött papírlapot. Szorosan magához ölelt, megcsókolt, majd a fülembe súgta: „Boldog szülinapot!”
Két repülőjegy volt Milánóba a hétvégére.
Tavaly őt kaptam ajándékul az élettől, most pedig tőle a Világot.
A legdurvább az egészben, hogy igaz. Ezt pedig a repülőgépen írom, ő pedig itt ül a bal oldalamon, karja a combmon pihen, arca a vállamon, és azt álmodja, hogy róla írok.
Képgaléria:
0 Hozzászólás
Szólj hozzá