A szállás
Fotó: Seregély Orsolya
Érkezésem a krakkói szállásomra nem múlt el felhőtlenül. Mivel fogalmam sincs arról, hogy hova kell mennem, vagy várnak-e egyáltalán, ezért csak megindulok a másik három magyar lány után. Feltételezem, hogy ők biztosan oda mennek, nekem meg az teljesen megfelel. A recepciós és a titkár kicsit gondban vannak az elhelyezésemmel kapcsolatban, de végül kapok egy kulcsot, és egy hosszú folyosó irányába mutatnak: arra van a szobám. Amikor beléptem a csarnokba olyan tipikus hoteles, vendégszállós konyhaszag volt, amelyről mindig az osztálykirándulások ebédjei meg az uzsonnázó jutnak eszembe. Ugyanazok a zajok, a fém bögrék csörrenése, a tálcák csattanása, a székek hangja, ezeket mindig, mindenhol túl lusták átrakni, ezért csak húzzák a kommunizmus ideje alatt kikövezett, pepitás ebédlőben.
Megindulok a szoba felé. Megtaláltam. 28. A kulcsomon is a 28-as szám látható, így hát belépek. A kis, négyzet alakú belépőről három ajtó nyílik. Az egyik a pici, ám komfortos fürdő, a másik a 27-es, az nem az én szobám. Bár az ajtó titokzatosan félig nyitva áll, míg egy kéz oda nem nyúl és be nem csukja. És itt is van. A 28-as. Megfogom a kilincset, a kulcs megakad, majd kattan. Az ajtó nyílik, ám azonnal bele is ütközik valamibe. Féloldalasan becsusszanok a szobába, magammal húzva a cuccaimat is. Bent vagyok. Az ajtó az ágynak ütközött neki. Azt azonnal a falhoz tolom, hogy át tudjak itt járni. Végigvezetem a tekintetem a szobán, és ismerkedek a látvánnyal. Két ágy a szoba két végében. Egy szekrény, melynek két szárnya van. Két apró kempingasztal, két kopott szék. Két sor polc, ebből egy nem használható, mert elé van tolva a másik ágy, és nincs annyi hely, hogy ki lehessen szabadítani. Az ágy felett háromszintes polc, olyan magasan, hogy a felső polcot én el sem fogom érni. A táskámat lerakom középre. Ezzel elvágom az ajtóig vezető utat. Kinyitom az ablakot. A hideg, havas levegő megindul befelé. A huzat kinyitja az ajtót, majd becsapja. A piszkos függöny csak úgy száll. Leülök a belső ágyra. Egyetlen jó dolog van abban, ha előbb érsz be, mint a szobatársad. Mindenből te választasz elsőnek. Így én kiválasztottam magamnak a szoba belső részét, hogy a bejárati ajtó minél messzebb legyen tőlem, legalábbis amennyire a szoba méretei megengedik. Odahúzom az asztalt, a széket, és leroskadok az ágyra. A padlót bámulom. Koszosnak tűnik, de ha jobban megnézem, csak régi és öreg. Szinte ki lehet olvasni belőle, hogy az előző lakók hogyan járkáltak és rendezkedtek rajta.
Kopogás nélkül tör rám a magány. Itt ülök egy idegen városban, egy idegen kollégiumban, és várom az idegen lakótársamat. Ezenkívül egyedül vagyok. Ülök a félig beszakadt ágyon, magam elé meredek. A nyolcórás út után éhes is vagyok, fáradt is vagyok. Nem tudom, hol kezdjem a kicsomagolást. Az arcom megnyúlna már épp, és már hagynám is magam, amikor kopognak az ajtón. A titokzatos kéz, amely becsukta a másik ajtót. A szomszédos szoba lakója. Bemutatkozik és kávéval kínál. Hihetetlen, mennyire lehet örülni pár kedves szónak.
A nap csomagolással telik, és kinn már sötétedik is. Lefekszem. A plafont bámulom. Eszembe jut, amit kiskoromban mondtak: ha új helyre kerülök, meg kell számolni a szoba négy sarkát azért, hogy jobban tudjak aludni. Emlékszem, kiskoromban a régi ágyunkon, a régi szobánkban, ha féltem, mindig a sarkokat számolgattam, s számolás közben megbámultam őket, hogy lássam, nincs ott semmi. Azon kapom magam, hogy ezt teszem most is. A kezemmel számolom a szoba négy sarkát. Amikor végzek, magam elé meredek, majd tovább bámulom a plafont. Furcsa ez a csend, és furcsa ez a plafon is. Néha egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha otthon lennék, de csak épp egy másodpercig. Aztán visszazökkenek, s lassan el is alszom.
