D.-nek

Az előbb még nyár volt, most meg valami hülye kitalálja, hogy december van.

Az ember nyugtalan teremtmény, s időnként ép elmével fel sem fogható okok alapján mennie kell. Valahová. Ha jó neki, ahol van, azért. Ha nem, azért. Utaznia kell. Hisz ebben a menekülésben van az ő szabadsága. Egyszer azonban eljön az idő, amikor haza kell térni, el kell búcsúzni életünk eddigi legnagyobb és leghihetetlenebb kalandjától, és attól az embertől, akivel ezt átéltük. El kell engedni, úgy, mint a 2015-ös évet lassan. És túl kell élni életünk első repülőútját. Egyedül. A repterek gyakran csak pontokat jelentenek az ember életében, a köztes tereket a helyek és az emberek között, a senki földjét a már megtörtént és még meg nem történt között. Minden vég egy új kezdet. De mit jelent ez? Nekem azt, hogy egészben kitépték a szívemet, és ki kell szakadnom a tündérmesémből, ezzel reményeim szerint egy új mese kezdődik. Egy új mese, amelyben az alapfelállás az, hogy a herceg ezer kilométerrel távolabb lesz, az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr.

Nem attól féltem, hogy lezuhanok, hanem attól, hogy megérkezek. Mi fog ott várni? Mi lesz? Nagyobb biztonságban éreztem magam valahol a nagyvilágban, mint azon a helyen, ahol felnőttem. Anyámnak mosolya, kenyér, jó Topolya. Visszatérek.

Életemben nem zokogtam még úgy, mint akkor. Mint egy kisgyermek, akit súlyosan bántalmaznak. Vége a nyárnak. S mi marad? Másfél óra Eindhoven és Budapest között. Félelmetesebb volt a helyzet, mint egy rothadó hulla a vizes sírban. A legdurvább az volt, mikor odaértünk egy felirathoz: „only passengers”. Innen neki nincs tovább. Eljött a búcsú ideje. Én nem tudok elköszönni. Milyen az a csók, amelyről tudja az ember, hogy ez lesz az utolsó? Úgy nem mehet a katona háborúba, hogy tudja, mikor fog meghalni. Mindig kell még egy, és még egy. Na, még egy gyors ölelés. Utolsó felszólítás a beszálláshoz.

Elindultam. Még gyorsan át kellett verekednem magam az ellenőrzésen. Féltem, hogy gyanús leszek a kisírt szemeimmel a biztonságiaknak, de azzal nyugtattam magam, hogy Hollandiában vagyok, biztos azt hiszik, csak azért vörös a szemem, mert be vagyok tépve. Meg amúgy is, ezek több őszinte csókot láttak már az „only passengers” feliratnál (máshogy: „végső búcsú helyszíne”), mint pap az oltár előtt.

Próbáltam racionálisan nézni a helyzetet, és megbeszélni magammal a dolgokat. Lezuhanni nem fogok. A repülő a legbiztonságosabb jármű. Autóban ülni, vagy elsétálni a kisboltig sokkal több rizikófaktort tartalmaz balesetügyileg. Eltévedni a reptéren, mire megtalálom a terminálomat és lekésni a gépet. Valószínű. Ekkor, mivel valószínűleg az őrangyalom már fogta a fejét, a hátam mögött magyar beszédre lettem figyelmes a sorban. Rögtön rá is cuppantam a két fiatalemberre egy „Budapestre mentek?” kérdéssel. Az egyik igen, azt mondja már kb. harmincszor repült. Akkor talán megtaláljuk a gépünket. Követtem Ábelt. Felcserélődtek a szerepek. Most én éreztem magam a rengetegben. Amíg láttam D.-t szíveket és puszikat küldtem neki. Ábel meg minden valószínűség szerint hülyének nézett, hogy játszom itt a hattyú halálát. Őt biztos nem viselné meg, ha elveszítene valakit. Igaz, nem örökre. Csak karácsonyig. Látszott a fején, hogy nem szeret senkit. Az anyja kedvence biztos Tamási Áron lehetett. Végre felkerültem a Wizz Air járatra.

Elfoglaltam az ablak melletti helyem, az arcom az üveghez nyomtam, bámultam a felhőket, és átadtam magam az emlékeknek. Amszterdam, Hága, Rotterdam, Köln, Brühl, Tirol, Bécs...

Képgaléria: