Fotók: Sam McCarrott

Folkmetál – csak győzzük követni

A Folk Metal Hungary jóvoltából egy újabb, nemzetközileg is elismert folkmetál zenekart láthattunk a közelmúltban, legalábbis azok, akik Budapesten hódolnak a műfajnak, vagy vették maguknak a fáradtságot, és hajlandóak voltak erre az estére felutazni a magyar fővárosba. Mi hajlandóak voltunk, és mint eddig minden egyes alkalommal, ezúttal sem csalódtunk. Újra bebizonyosodott, hogy ez a műfaj bárkit bármikor, bárhol képes lenyűgözni, és mindenki táncra perdül, ha meghallja a már ismert vagy teljesen ismeretlen szerzeményeket, amelyeket egy-egy koncert alkalmával előadnak a zenekarok, amelyekből szerencsére egyre több van, és egyre nagyobb a merítés, hogy az ízlésbeli nüanszok alapján ki-ki ki tudja választani saját kedvencét. De hogy a lényegre térjek, március közepén a Dürer-kert adott otthont a III. Nordic Metal Nightnak, amelyen a magyar zenekarok mellett egy orosz vendégegyüttes is közreműködött.

Időbeli csúszásnak még annyira nem örültem, mint ezen az estén, ugyanis az első fellépő 19.30-ra volt beharangozva, de a szervezők olyan kedvesek voltak, hogy tekintetbe vették a vonatom érkezését, így csak kicsivel nyolc óra után kezdődött az ereszdelahajamat. Az első fellépő a nagy kedvencem volt, a svájci Eluveitie újonnan alakult magyar tribute zenekara, az Eravistae. A dolog érdekessége, hogy a zenekar először állt színpadra, és a nyolc fő már ezen a produkción előrevetítette, hogy bizony nagy dolgokra lehetnek képesek a jövőben. Rövidre sikeredett fellépésük alatt eljátszották teljes repertoárjukat, amelyet a svájciak legnagyobb slágereiből gyúrtak össze. Olyan dalokkal örvendeztetve meg a nagyérdeműt mint az Inis Mona, a Thousandfold vagy éppen a Call of the Mountains. Minden nagyszerűen passzolt, a hangszerek és az ének is remekül helytállt. A zenekar tagjai között találkozhattunk egy gitározó tündével is, a dobok mögött pedig Messit véltem felfedezni.

Őket az Elfsong nevű, a meghatározások szerint szimfonikus epikus fantasy rockot/metált játszó banda követte. Koncertjükön mindhárom albumjukról hallhattunk néhány darabot, ám én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy bizony a három klasszikusnak titulált lemez közül a második az, amely rémesen erős dalokat tartalmaz. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy produkciójukat a második album címadó dalával, az Északi Tengeri Kalandok című monumentális szerzeményükkel kezdték, és a Prométheusszal, valamint A Tengermély Királlyal aratták a legnagyobb sikereket, bár a legújabb, A Lámpások Népének Regéje című korongjukat is nagyszerűbbnél nagyszerűbb szerzemények alkotják. Érdemes rájuk keresni a világhálón.

A koncerten mutatott produkciójukra a letaglózó lenne a legmegfelelőbb szó, bár hiányoltam a szimfonikus szekciót, amit ezúttal egy kütyü helyettesített, amely nagyon pontosan és nagyon tisztán hangzott, viszont egy koncerten (pláne, ha folkmetál) talán némi pontatlanság imponáló tud lenni. Ja, gitározó tündét itt is láttunk.

A Kylfingar igazi északi metált játszó zenéjével már első találkozásunk alkalmával (talán 2013-ban) belopta magát a szívembe, megjelenésük új színt hozott a magyarországi metálzenébe, és folyamatos munkájuknak meg is van a gyümölcse, 2012-es megalapításuk óta egy EP-jük (Észak népe) és egy nagylemezük (Halhatatlanok) látott napvilágot, és az este alatt már a második nagylemezük (Világok Határán) anyagába is belehallgathattunk, többek között a Youtube-on már hallható a Jötünheim kürtjei című szerzeményt.

A banda mindenféleképp dicséretet érdemel azért, mert dalszövegeik magyar nyelven hangzanak el, az Ensiferum-feldolgozást kivéve. A készülő anyag mellett persze az előző album legnagyobb slágereit is hallhattuk, az Észak népét, a Kilenc Valkűrt, és természetesen a Sörtáncot is. Az új albumról pedig... Maradjunk annyiban, hogy amint megjelenik, bemutatom nektek, dalról dalra.

Az est főzenekaraként az orosz Kalevala lépett a színpadra. Stílusuk saját meghatározásuk szerint folkmetal from mother Russia. A koncert előtt meg voltam győződve arról, hogy egy vidékünkön viszonylag ismeretlen bandáról van szó, ezzel szemben szinte teljesen megtelt a koncertterem, és mindenki a legnagyobb odaadással élvezte a produkciót. Közben testvéröcsémmel többször megállapítottuk, hogy az orosz zenekarok produkciójában mindig találhatunk valami őrületre hajazó motívumot.

A viszonyítási pont természetesen az Arkona, mint az orosz folkmetál alfája és ómegája, és megállapíthatjuk, hogy a két zenekar közötti közös pont az imént említett őrület, ahogy belevetik magukat egy-egy produkcióba, ahogy átadják magukat a zenének, és ahogy a közönség megdelejezve szintén teljesen a zene hatása alá kerül, még akkor is, ha nem ismeri a zenekar munkásságát.

De ezúttal mindenki ismerte, és szívesen adta át magát a hangulatnak, és visszatapsolta a vendégeket, akiken megfigyelhettük, hogy nem igazán akartak lemenni a színpadról, hisz a budapesti folkmetált faló réteg, annak ellenére, hogy kicsi, igencsak hálás közönség tud lenni.

És amikor már azt hittük, hogy a headlinerek után már csak egy kicsi van hátra az éjszakából, jött valami olyasmi, amire talán senki sem számított. Bevallom őszintén, korábban még csak nem is hallottam a Rumproof nevű pécsi zenekarról. Előadásuk a késői kezdés ellenére kétórányi tömény össznépi táncos őrületet eredményezett, bánhatta, aki úgy döntött, hogy nem várja meg az utózenekart. A banda többek között megidézte az Alestormot (Keelhauled, Shipwrecked, Drink), és rajta keresztül Taio Cruzt (Hangover), sőt Lady Gagát (Magnetic telephon), a Paddy and the Ratset, sőt még a Ramones egy slágerét is. Persze emellett saját szerzeményeikkel is megörvendeztettek bennünket a kalózmetál magyar képviselői. Azóta, hál'istennek, megjelent a banda hat számot tartalmazó EP-je is Black Flag in the Sky címmel, rajta olyan slágergyanús szerzeményekkel, mint például a Drunken Brawl, a Sword of the Wild Winds, a Corsair's Course, vagy a magyar nyelven íródott lírai Kalózszív című alkotás. Az italfogyasztás az egekbe szökött, és felbukkant minden, ami egy jó kalózkodáshoz kell, tánccal és kacagással.

A koncert után már csak az éjszakai járatok maradtak, a jelzőmellényes ellenőrök, akiknek fogalmuk sincs, mi az a kalózszív, soha nem láttak tündét, és a vikingekről is csak a szóbeszédekből hallottak... Persze mi is csöndben maradtunk, és nem árultuk el a titkunkat, hogy bizony mindezek még ma is köztünk élnek...

Képgaléria: