Mikor közvetlenül felszállás előtt megtudtam a reptéren, hogy hová megyünk, az első, boldog, romantikus gondolat után az futott át az agyamon: „Szarrá fogunk fagyni az esőben.”

A város úgy élt a fantáziámban, mint ahogy a régi filmekben szokták ábrázolni. Fekete-fehér képet láttam magam előtt, öltönyös angol urak és kosztümös hölgyek sétálgatnak elegánsan, esernyővel a kezükben. Ez azonban megmaradt csak álomképnek. A reptérről, két óra buszozás után, végre becsöppentünk egy színkavalkádban nyüzsgő metropolisz központjába.

A Victoria Stationről indul busz, metró, vonat, minden, amit csak akarsz. Mi háromnapos Oyster Cardot akartunk, amivel keresztül-kasul lehet mászkálni a városban minden közlekedési eszközön. Háromnegyed órát álltunk sorban, tehát volt idő rendesen szemügyre venni a hatalmas tömeget és a Viktória királynőről elnevezett pályaudvart.

Végre kiléptünk London utcáira. Úgy döntöttünk, csak spontánul megindulunk valamerre, először gyalog. Semmi cél nélkül andalgunk. Öt perc séta után megpillantottam a Westminster katedrálist. Ekkor vettük elő a térképet, és tudatosult bennünk, hogy egy húsz perc alatt bejárható körzetben vannak a főbb nevezetességek. Sorra jártuk a be a képen már oly sokszor látott csodákat. Meglátogattuk a Buckingham-palotát, a Trafalgar teret, a London Eye-t ,az ebédünket pedig a Big Bennel szemezve fogyasztottuk el, természetesen angol, tejjel fűszerezett teával. Hát barátaim, vannak olyan dolgok, amiket egyszer ki kell próbálni, és egy életben elég belőlük bőven egy. Ez a tejes tea pont ilyen.

Mikor elutazom valahova, a látványosságok mellett ugyanolyan fontosnak tartom az embereket is szemügyre venni. Elképzelem, milyen lehet minden nap úgy munkába sietni, hogy a Big Benen nézem meg, hány óra van, majd a buszom áthalad a Tower Bridge-en. Nem sok öltönyös úriembert láttam, de akit igen, annak a fele sem volt angol. Inkább japán és kínai üzletemberek. Aki nem öltönyös, az turista, de mit is vár az ember a szűk központban, ahol a világhírű nevezetességek egymás hegyén-hátán szomszédolnak.

Lassan esteledett, mikor eszünkbe jutott, hogy ideje megkeresni a szállást. Ez újabb másfél óra buszozást jelentett. A metropolisz nem hiába metropolisz. Megláthattuk London egy olyan arculatát, amire nem számítottunk. Miután leszálltunk a buszról, hirtelen mi váltunk látványossággá egy gyorsétteremben, amely tömve volt, de mi voltunk az egyedüli fehérek. Mintha egy amerikai gettóba csöppentünk volna. Az első sokk után végre sikerült megtalálni ideiglenes lakhelyünket, amely kellemes csalódást okozott. A vendégek kedvezményt kapnak hozzá a kocsmában. :D

Londonnal kapcsolatos elképzeléseimnek az ellenkezőjét tapasztaltam. Az idő az ott töltött három nap alatt szeptember végéhez képest tökéletes volt. Esőnek még csak hírét se hallottuk, és nemhogy kabát, de még pulóver sem kellett az egész napos mászkáláshoz.

Egy napsütötte, őrült, hatalmas és boldog városra gondolok vissza, ahol már rég kihalt az angol hidegvér, de angol sincs sok, a legtöbben vagy turisták, vagy bevándorlók.