Hófehér, sűrű köd vett körül, amikor reggel kiléptél az ajtón. Arcodon érezted a parányi vízcsöppeket, amelyek eltakarták előled a novemberi tájat, a sáros utat, a pocsolyákkal tarkított járdát, a lehullott faleveleket, a rothadó avart, a fekete vakondtúrásokat, a fűben heverő műanyag zacskókat, összegyűrt cigarettásdobozokat, a földre dobott csikkeket; de ugyanúgy elrejtették a csupasz ágakat, az elvétve az ágak hegyén egyensúlyozó színes leveleket, amelyek mintha halálugráshoz készülődnének, a csupasz falakat, a lehúzott redőnyöket, az épületek szürke homlokzatát; és eltakarták az utcán lehajtott fejjel sétálók arcát, a ráncokat, az ajkakat, amelyek időnként megmozdulnak, mintha csak mondani készülnének valamit, hogy azután mégiscsak bezáruljanak, a szomorú szemeket, az ideges pislogást és a kimért, bánatos pislantásokat, a fehér nejlonzacskókat és a benne feszülő tejet, kenyeret, az időnként felvillanó telefonkészülékek kijelzőjét, a színes táskákat, kendőket, sálakat, a virágárus özvegyeket, a gesztenyesütőket, a gyereküket kocsiban toló anyákat, a munkába sietőket, az iskolába igyekvő fiatalokat, akik rendezetlen csoportokba verődve rendületlenül és megállíthatatlanul, határozott lépésekkel haladnak céljuk felé, az aznapi tananyag felé, az ellenőrzők felé, a dolgozatok felé, a negyedéves bizonyítványukért és a benne szégyenlősen megbúvó intőkért, megrovókért;

ugyanakkor utat nyitnak ahhoz, hogy magadba fordulj, hogy átgondold a múltadat, az utóbbi hetek eseményeit, a tegnapot, amikor még verőfényes napsütésben sétáltál, és nem volt köd, ami eltakarja előled a világot, a körülötted történő apró csodákat, a villogó színeket, a mindent elárasztó ragyogást, és csak arra figyeltél, mi zajlik ebben a nyüzsgő kaotikusságában is precízen működő rendszerben, a világunkban, és ez elvonta a figyelmed önmagadtól, és elfelejtettél magadra gondolni, elfelejtettél a jövőbe nézni, mert a pillanat ébren tartott, a mában tartott, a mostban ragadtál, és a ködben jöttél rá, hogy kell valami, ami útját állja a tekintetednek, ami kiragad a pillanatból, és figyelmedet a jövőre irányítja, amit már kezdtél elfelejteni, és most az arcodon táncoló parányi vízcsöppek újra eszedbe juttatják, és úgy mész végig a főutcán, hogy nem bánod ezt a teljes egyedüllétet, nem bánod, hogy minden megszűnt körülötted, már nem bánsz semmit, hideg kezed a zsebedbe csúsztatod, és sietős léptekkel haladsz a cél felé, ami azonban nem közeledik, de világossággal árasztja el az utat.

Képgaléria: