– Az asztalon felejtette a kindle-jét – nyávogta Bubul, az öreg sziámi macska. – Gyere gyorsan, Bebe, most végre bosszút állhatunk a tegnapiért!

Az Ember a macskák terveiről mit sem sejtve a fürdőszobában hűsölt. Negyven fok volt, és a bangkoki hőség elől nem volt hova menekülnie. Az átlagosnál hosszabb ideig tartott a szárazság Thaiföldön idén áprilisban. A kormány plakátokkal és reklámokkal hívta fel a figyelmet a krízisre, és felszólított minden polgárt és turistát, hogy csökkentse a vízfogyasztást. Környezettudatos felnőttként és egyúttal saját levében fövő turistaként az Ember kettős érzelmekkel fogadta a híreket. Hitt abban, hogy a környezetvédelem mindenki ügye, tehát az övé is. És abban is feltétel nélkül hitt, hogy az agya perceken belül felforr, és hiperventillálni fog hamarosan, ha valahogy nem hűti le magát.

A szükségletek és az eszmék vállvonogatva találkoztak egymással a zuhany alatt. Az ember nem folyatta feleslegesen a vizet, de mégis bűntudatosan – és felfrissülve – sétált át a nappaliba egy törülközőbe csavarva magát. Pont idejében érkezett ahhoz, hogy lássa Bebét, ahogy az elektronikus könyve fölé guggol.

– Ne! Sicc onnan, te ronda macska! – kiabálta az Ember, és Bebe leugrott az asztalról. Nem futott el, csak lenézően visszapislantott a válla fölött, mintha azt mondta volna: „legközelebb sikerülni fog, te vesztes”, és fenekét riszálva elindult a hálószoba felé.

Az ember bosszankodta kitette a kindle-jét a balkonra a többi személyes holmija közé. Még első este közölték vele a ház kétlábú urai, hogy jobban jár, ha minden személyes tárgyát a balkonon tárolja – az ágyneműtől a pénztárcáig, az útlevéltől a hátizsákig. Ezt az elején roppant mulatságosnak tartotta, de ahogy múltak a napok, egyre kevésbé nevetett ezen a faramuci helyzeten. Egy normális lakásban arra kérik a vendégeket, hogy NE hagyjanak értékeket egy nyitott balkonon, hiszen oda beesik az eső, tele van bogarakkal, poros és nem túl biztonságos. Itt pont fordítva volt. A ház hét szőrös lakójából négy folyton azon munkálkodott, hogy megértesse az emberekkel: ez az ő területük. Amit lehetett, levizeltek, amire rá lehetett telepedni, ők már rajta is voltak, és nem volt olyan pontja a lakásnak, amiről ne macskaszőr integetett volna.

A hét macska a hálóban tanyázott. Az Ellenállás harci készültséget hirdetett, és most tervet készítettek az újabb támadásra. A behatolót el kell távolítani, ez nem volt kérdéses.

– Bubul, nem sikerült a terv – bosszankodott Bebe, és ha ember lett volna, most biztos rágyújt egy cigarettára elégedetlenségében. Így csak idegesen csapkodott a farkával. – Idepofátlankodik ez az Ember, és elfoglalja a kanapénkat, miközben nekünk csak a macskaágyak meg a hálószobában levő ágy maradt. És elvette a halamat...!

–A te hibád, Bebe, hogy ma nem büntethettük meg. Lassú voltál.

– Az én hibám? Az ÉN hibám?! –Bebe fenyegetően rámorgott Bubulra.

– Te ne merészelj morogni rám! – sikította Bubul.

– HÉ! – kiáltotta az Ember a nappaliban, és elindult a hálószoba felé, ahogy tanították. Ha a macskák veszekedtek, az ő feladata volt megelőzni a bajt, mielőtt a morgás tettlegességig fajul. Ezért alhatott ingyen a kanapén ebben a hatalmas lakásban. A kiáltás általában elterelte a macskák figyelmét, aztán pedig szétzavarta a bandát a lakásban.

A macskák egymásra néztek, és gyorsan helyet változtattak. A lányok felültek az ágyra, Bubul bevonult az éjjeliszekrény mögé, Bobin bebújt a szekrénybe. Mindenki próbált természetesen viselkedni, mintha az előbb nem is puccsot terveztek volna. Ha van náluk körömreszelő, most mind fütyörészve használta volna. De nem volt, így csak lapítottak. A hirtelen beálló csendet Laski törte meg.

– Én kedvelem – szólalt meg halkan. – És szerintem nem kellene ilyen gonoszul bánni vele.

Bubul elismerte, hogy az emberek nagyobbak, mint ő. Azt is elismerte, hogy erőfölényben vannak, ha harcra kerül a sor. Tudta a gyenge pontjaikat, így sikeresen intézett támadásokat ellenük már évek óta. Amikor enni adtak neki, még el is tűrte az embereket – persze csak tisztes távolságból. De hogy ősellensége, ez az utcamacska Laski kioktatja ősziámiságát... Ez vért kívánt!

Bubul egy ugrással Laskin termett, és mély sebet hagyott az orrán. Az Ember épp a hálószoba ajtajába ért, amikor a macska-armageddon elkezdődött. Szőrcsomók és vércseppek hullottak a padlóra.

Piff! Bubul egy hatalmas ütést mért Laski fejére. Hamm! Laski beleharapott Bubul oldalába. Csatt! Bubul leteperte Laskit. Sutty! Laski egy ügyes rúgással lerázta magáról Bubult.

Az Ember kiabált és szaladgált a macskák körül, fogalma sem volt, hogy hogyan kellene szétválasztani őket. Mire megfogta volna az egyiket, addigra már egy méterrel arrébb viaskodtak, és őszintén szólva nem szívesen keveredett volna bele egy karmokkal és fogakkal vívott csatába. Akkor sem, ha ő sokkal nagyobb volt. Kiabált, tapsolt, és addig ijesztgette a két harcost, amíg őt nagyobb veszélynek nem tartották, mint a macskabecsület sérülését. Amikor Bubul kirohant a hálószobából, Laski mérgesen felugrott az ágyra, és elkezdte mosni véres arcát.

Az Ember ölbe vette kedvencét, és átvitte a másik szobába. Becsukta maguk mögött az ajtót. Sokáig ültek csendben, mély egyetértésben. Együtt utálták a felvágós sziámi macskákat, és tűnődtek azon, mikor fog szűnni ez a kibírhatatlan hőség. Sötéten nyugtázták, hogy teljesen felesleges elégedetlenkedniük, hiszen Thaiföld nem a fagyokról híres, és hogy a macskák beképzeltsége hatványozottan nő a pedigrével, a sziámi pedig valószínűleg dobogós e téren a macskafajták közül.

Hatkor kimentek a szobából, hogy az Ember tálalhassa az esti tonhalat a hét macskának. Mindenkinek megvolt a pontos helye, hogy hol hajlandó elfogyasztani az íncsiklandozó falatokat. Bubul az asztalra telepedett, és várta, hogy az orra alá tegyék a falatnyi halat.

– Nekem ma is kevesebbet fog adni – mérgelődött Bubul. – Tegnap is mire megéheztem volna, elvette az ételemet a szemtelen.

– Könnyű neked ott az asztalon – mondta Bebe –, nekem bezzeg a konyhai pultról kell megennem a halamat, ahol az a kiállhatatlan Laski fal. Állandóan félek, hogy megeszi az enyémet is, ha nem figyelek. De ma akkor is gyorsabban eszek, mint ő!

Az Ember felbontott még egy konzervet. Úgy tűnt, ma végre megjött a macskák étvágya. Tegnap az adag felét ki kellett dobnia, mert nem akartak enni. Ebben a hőségben ételt kinn hagyni lehetetlen. Ma farkasétvággyal estek a tonhalnak, és fényesre nyalták a felületet, ahonnan ettek. Ha dorombolós fajták lettek volna, most együtt zümmögött volna a macskabanda. Az Ember is elégedetten nyugtázta, hogy a nagy csata nem viselt meg senkit.

– Látod, Bebe, elég volt megfenyegetni az Embert, és máris tudja, hol a helye – mondta Bubul, miközben a bajszát tisztogatta. – Ma nem merte elvenni a vacsoránkat. Holnap talán nem pisilem le az ágyát. Persze, csak ha továbbra is jól viselkedik.

Kinn eleredt az eső, hónapok óta először. Előbb óvatosan érkezett, alig észrevehetően pöttyözte a poros betont. Aztán mintha bicskával vágták volna át a felhők alját, a víz ömlött, és enyhülést hozott a forróságtól megfeszült idegeknek. Az emberek és az állatok világában béke honolt. Az Ember kiment a balkonra, és magához vette az útlevelét. A pecséteket nézte benne. Két hónapja ki gondolta volna, hogy sziámi macskákat fog etetni Bangkok külvárosában. Most meg itt állt egy háború közepén, és a vicc ebben az volt, hogy fel sem tűnt neki.

Képgaléria: