Sokan vannak, és kevesen vállalják. Kevesen ismerik fel, és be, elsősorban önmaguknak, hogy valami nincs rendben. A stresszre gyanakszanak, és a rohanó világra, ami a bajt okozza, holott, azért, hogy valaki az inzulinrezisztenica betegségének áldozata egyáltalán nem hibás!

Ismerjétek meg hát Rebeka és Zsanett történetét!

Bohata Pósa Zsanett, 30 éves, magyarkanizsai óvónő;

Mióta szenvedsz inzulinrezisztenciában?

Magam sem tudom pontosan mióta élek ezzel a betegséggel, ám ha visszagondolok a tünetekre, amelyek már évekkel ezelőtt jelentkeztek, azt kell, hogy mondjam igen régóta, csak sohasem vettem igazán komolyan a jeleket. Mindig egyszerűbb volt az életemben éppen adódó helyzetekre ráfogni a problémát, mint sem megkeresni a valódi forrást, viszont konkrétan fél évvel ezelőtt derült ki, laboratóriumi, és nőgyógyászati vizsgálatok, valamint több orvosi vélemény alapján, hogy inzulinrezisztens vagyok, (IR) és policisztás petefészek szindrómával (PCOS) küszködöm. Ugyanis a párom és én már évek óta próbálkozunk gyermekvállalással, ám nagy szomorúságunkra tettük mindvégig azt eredménytelenül. Aztán hosszas vizsgálatok sorainak köszönhetően, és sok-sok apró műtét árán, nőgyógyászatilag az utóbbi években teljesen rendbe jöttem. Majd a nőgyógyászom azt javasolta, hogy miután ő már mindent helyrehozott, egy belgyógyász segítségével kutassuk tovább a már fent említett problémával kapcsolatban, és vele próbáljuk meg közösen kideríteni, mi áll a gyermekáldásunk útjába. Keserű, munkával, és áldozatokkal teli évek álltak már ekkor mögöttünk, én viszont úgy voltam vele, hogy történhet bármi, szembenézek a nehézségekkel, és nem adom fel.

Az első siker, maga a gond, a diagnózis megállapítása volt, ami úgy szólt, hogy inzunlinrezisztenciában szenvedek, és ennek pontos megállapításában egy szegedi orvos volt segítségünkre.

Hogyan viszonyultál te magad, és hogyan viszonyult a te környezeted az adott diagnózishoz?

Természetesen a szűk családommal, a barátaimmal, és néhány ismerőssel közöltem a megállapítást, akik segítségemre siettek, s a mai napig támogatnak az életmódváltásban, annak betartásában, és a velejáróiban egyaránt. Számomra nem volt kérdés, hogy az egészségem és a jövendőbeli gyermekem egészsége, annak az egészséges világra hozása, és maga a család megalapítása az első, és legfontosabb a házasságunkban, mások véleménye pedig mindenben az utolsó helyen áll.

Miért döntöttél amellett, hogy a nyilvánosság elé tárod életed ezen intim részét?

Fontos, hogy a térségünkben ezen betegséggel szenvedők tudják azt, hogy nincsenek egyedül! És hát nem utolsó sorban azért, mert az említett betegség nem igazán ismert/elismert itt nálunk Vajdaságban, pedig nagyon nagy mértékben jelen van, így aztán megragadva egy-egy alkalmat, fel kell rá hívni a figyelmet.

Dukai Rebeka, 26 éves, magyarkanizsai lakos;

Rebeka, hogyan ismerted fel azt, hogy PCOS-ban szenvedsz?

Orvos segítségével történt a felismerés. Egy általános nőgyógyászati vizsgálat alkalmával derült fény a PCOS-ra. A további laborvizsgálatok pedig igazolták a gyanút, azt, hogy inzulinrezisztens vagyok. A kérdésben feltett „szenvedsz” szóra rácáfolnék, ugyanis a diagnózis megállapítása előtte szenvedtem, méghozzá a felesleges kilóimtól, az állandó éhségérzettől, az étkezés utáni fáradtságtól, hogy csak a legáltalánosabbakat említsem.

Hogyan változott meg az életed a felismerés, és az életmódváltást követő időben?

32 kilóval lettem könnyebb. És hát ez az, ami az embereknek elsőként feltűnik. Pedig a fogyás csak pozitív mellékhatás!

Nekem viszont ennél fontosabb, hogy a laborértékeim is nagymértékben javultak. Mindemellett sokkal jobban érzem magam úgy testileg, mint lelkileg.

Miért tartod fontosnak, hogy egy sorozat keretein belül, ami hamarosan az Új Kanizsai Újságban jelenik majd meg, ismertesd a betegséged a községbeliekkel?

Egy Facebook bejegyzés alkalmával döbbentem rá arra, hogy többen vagyunk, mint ahányan beszélünk vagy egyáltalán tudunk róla, mármint a betegségünkről. Majd egy csoport keretein belül csokorba fogtam ezeket az embereket, hogy a kérdéseikre, aggodalmaikra választ tudjak adni, és hogy tapasztalatainkat meg tudjuk egymással osztani. Hangsúlyoznám azt, hogy nem, mint szakember, hanem mint érintett vagyok a csoport élén. Világossá vált számomra, hogy mekkora ködlepel van a betegség körül, sokan még az inzulinrezisztencia szót sem hallották, nemhogy annak tüneteit, kivizsgálásának menetét vagy megfelelő kezelését. Ezt a ködöt szeretném eloszlatni a sorozat keretin belül.

Kedves Olvasóim! A hölgyek bátorsága, és megindító története legyen mindenki szeme előtt egy olyan jó nagyszerű példa, amelyet követni kelljen, és követni legyen érdemes! Avagy, ne hagyjuk, hogy a mindennapjainkban jelentkező helyzetek, gondok, kimerültségek, és egyéb általánosnak vett dolgok feledésbe merítsék egészségünk előtérbe helyezését!

Képgaléria: