Interjú Csepella Klaudiával

Két és fél évvel ezelőtt, amikor az első dokumentumfilmemen elkezdtem dolgozni, ami A „NŐ” címet kapta, igyekeztem összeválogatni azokat a környezetemben élő bátor, erős, kedves, szerethető és csodás nőket, akik azután az alanyaimat képezték, és akik a filmben átlagosságukkal épp azt mutatták meg a nagyérdeműnek, hogy mennyire különlegesek. Így esett többek között a választásom Csepella Klaudiára is, akit ugyan azelőtt csak látásból ismertem, de amit láttam az igazán megfogott és magával ragadott. Kopasz volt, boldog, életvidám és kedves. A dokumentumfilmem nagy örömömre célba ért, és sikert aratott, a benne elhangzott, remek nők által megosztott élethelyzetek, történetek, gondolatok és vélemények megmutatták a nagyérdeműnek, hogy másképp is lehet csinálni. Nem titok, hogy azóta ezek a nők az életem szerves részét képezik, követem a mindennapjaikat, a pályájukat, és tartjuk a kapcsolatot. Engedje meg hát a kedves olvasó, hogy a már fent említett, talán mindegyikük közül a legbátrabb nő történetét, közel három év távlatából most újra egy kicsit előtérbe helyezzem.

Mikor és hogyan észlelted azt, hogy újra baj van?

Az az érdekes, hogy konkrétan egyáltalán nem észleltem azt, hogy esetleg van valami, ami nincs rendben, hiszen rendszeresen jártam ellenőrzésekre, és az orvosok sem jelezték egyszer sem azt, hogy látnának valami olyat, amit esetleg nem kellene… Talán meg akartak kímélni a felesleges idegeskedésektől, és az azonnali pániktól, magam sem tudom. Ám egy napon igencsak durván bedagadtak a nyirokcsomóim. Borzasztóan megijedtem, és azonnal elmentem egy ultrahangos vizsgálatra. Az eredmények alapján Kamenicán azt javasolták, hogy engedjem meg, hogy kivegyék a megnagyobbodott nyirokcsomómat, hogy megvizsgálják, mi lehet a probléma forrása. A műtétre sor került, és ezzel újra elindult a hercehurca.

Hogy érintett mindez lelkileg?

Azt kell, hogy mondjam, hogy egy fokkal könnyebben viselem a második felvonást, mint az elsőt. Biztos vagyok benne, hogy ez annak is köszönhető, hogy nemrégiben eltalált Ámor nyila, amely maximális biztonságot, szeretetet és törődést hozott magával. El kell ismernem, hogy ennek ellenére sűrűn vagyok padlón, viszont a párom, a családom és a barátaim kitartása, biztatása és védelme nagy mértékben megerősít abban, hogy ne adjam fel, hanem harcoljak! Nem titok, hogy a szeptemberi műtétet követően iszonyú fájdalmakkal küszködtem, ami folytonos sírással járt. Nehezen ugyan, de átvészeltem. Aztán az otthoni környezetben már egy kicsit könnyebb volt elviselni mindezt, és az is biztos, hogy sokkal pozitívabban állok hozzá a mostani helyzethez, mint első alkalommal.

Mindenki tudja, hogy a betegségtől való megtisztulás egy hosszadalmas folyamat, mint testileg, mint lelkileg. Te most melyik részénél tartasz ezen folyamatnak, gondolok itt úgy az egyik területre, mint a másikra?

A műtétet követően, a csomó megvizsgálásakor kiderült, hogy áttétes. Ez azt jelenti, hogy jelenleg kemoterápiás kezelésen megyek keresztül, nagyjából ugyanúgy, mint három évvel ezelőtt is. A felén már túl vagyok, és mire negyed évszázados leszek, már jó esetben az egészet el is felejthetem. Azt gondolom, ez egy szép ajándék lesz önmagamnak. Legyűrni kétszer a rákot, az azért nem semmi. Erős lélekkel, szerelemmel, kitartással, életkedvvel és pozitivitással megtöltve, a legszebb, amit adhatok saját magamnak.

Eszedbe jutott akár egyszer is, hogy itt most aztán tényleg mindennek vége lehet?

Talán kétszer fordult meg a fejemben az, hogy mi lenne ha… de mivel erősen annak a híve vagyok, hogy a gondolatoknak teremtő erejük van, megpróbáltam nagyon gyorsan elfelejteni. Folyamatosan arra törekszem, hogy teljes értékű, boldog, orvosok nélküli életet éljek. Egyáltalán nem könnyű, de, ha negatívan állok hozzá, akkor még nehezebb lesz. Éppen ezért igyekszem okosan és pozitívan élni. A szemem előtt lebeg a bakancslistám, nem pedig az esetleges halál gondolata. Azt gondolom, kaptam egy életet, és ez nem véletlen. Azért kaptam, mert van feladatom, és ezeket a feladatokat sikeresen végre kell hajtanom! Ez pedig beletelik majd néhány évbe!

Nos, abban biztos vagyok, hogy én sokkal szegényebb lennék, ha őt nem ismerném!

Az ambíciók, a kitartás, a hozzáállás, az értékelés és minden, amit ez a lány nekünk, egyszerű hétköznapi embereknek ad, azzal, hogy átlagos, hogy szenved, hogy mindezt vállalja és ennek ellenére mégis élni akar, az valami olyan gyönyör és ajándék, amit nekünk, sokunknak zsebre kell tennünk, és nehézségeink közepette elő kell vennünk legalább egy pillanatra!