Sziveri János költészetét megkerülhetetlenül ismerjük, átérezzük. A fiatalon elhunyt vajdasági költő és szerkesztő emlékére alapított Sziveri János-díjat az idén 27. alkalommal adták át. Ezúttal, és valljuk be, nagyon is megérdemelten, Terék Anna kapta. Az a Terék Anna, akit nemcsak olvasni, hanem szavalni és megzenésíteni is szeretnek a fiatalok. Az a Terék Anna, akinek tavaly Halott nők címmel jelent meg a harmadik verseskötete az újvidéki Forum Könyvkiadó és a Kalligram közös gondozásában. Néhány kérdés-válasz erejéig elcsíptük az örömmámorban úszó költőnőt, drámaírót, fordítót, pszichológust... röviden: Terék Annát.
Mit jelent számodra ez a díj?
Számomra hihetetlen ez a díj. Még mindig annyira örülök neki, mintha pár perccel ezelőtt kaptam volna. Valahogy onnantól kezdve, hogy elkezdődött a díjátadó, fordult velem egyet a világ, egy kicsit még mindig szédülök. Soha még nem örültem díjnak ennyire, és erre csak akkor döbbentem rá, amikor a kezembe adták az oklevelet. Néztem Sziveri arcát azon az oklevélen, vagány, a napszemüvegét fogja, mind szeretnénk ilyenek lenni, néztem az arcát, és valahogy tele lett a szívem. Én magam sem értem, de nagyon jó érzés. Jó érzés összefonódni valahogy Sziverivel.
Fontos neked a szakma visszajelzése?
Fontos a szakma elismerése, természetesen, de nekem az az elismerés ér a legtöbbet, amikor megtudom, hogy valahol valaki szavalta vagy olvasta a versemet. Minden visszajelzés fontos. De számomra az a legjobb, hogy nemcsak a szakma olvassa a verseimet, hanem azok, akiknek nem muszáj, vagy akik éppen nem is olvasnak minden nap. Minden visszajelzés visz valahová, minden visszajelzésre szüksége van az embernek, legyen az akár pozitív, akár negatív.
Milyen a viszonyod Sziveri költészetével?
Sziveriről először középiskolás koromban hallottam, egy elég rossz színházi darabban szerepeltek a versei, énekelték őket. Nekem a darab nem tetszett, egyedül csak a versek, amik elhangzottak benne. A szórólapon az állt, hogy Sziveri János verseit zenésítették meg, ott láttam először a nevét. Akkor még nem volt internet, és a könyvtárban nem volt Sziveri összes, sőt, semmilyen Sziverit nem találtam. Elég sokáig csak azt a pár verset ismertem tőle, ami megmaradt arról a szórólapról, még mindig tudom őket fejből. Kísértek, egészen sokáig. Egyetemista koromban vettem az első Sziverit, a Sziveri összes verseit. Egy ültömben olvastam végig. Aztán újra és újra és újra. Minden évben mást találok benne, minden életkorban más érdekes belőle. Érdekes, ahogy kísér, érdekes, ahogy egyszerre magunkban hordjuk mind és ahogy próbálunk szabadulni tőle.
Orcsik Roland laudációjában is kizárólag leglegekkel találkozhatunk:
„Terék Annánál igazából most teljesedett be az általa használt költői nyelv, most vált éretté az imaginációja. A Halott nők ugyanakkor nemcsak a szerzői, hanem a vajdasági és az egyetemes kortárs magyar költészet legsúlyosabb könyvei közé tartozik. A posztjugoszláv vajdasági magyar líra eddigi csúcsa, vagyis az elmúlt huszonnyolc évben jelentkező generációk tenger-, talaj- és identitáshiányának, válságának legátfogóbb és legpontosabb költői sűrítménye.”
Nem marad más, mint a mély egyetértés és az őszinte gratuláció az újdonsült Sziveri-díjas Terék Annának!
Terék Anna
Lakótelep
(részlet)
Állok,
valahol a város közepén,
már alig áll a város,
ráült vállára a nap,
és úgy nyomja
lefelé, hogy
féllábra ereszkedik.
Tol lefelé engem is valami.
Egészen közel nyom a földhöz.
Nem tudok megmozdulni.
A blokkok közé szorult a nap.
Kilences, hetes, tizenhármas.
Apa minden este megszámolja,
Hány ablak van a szemközti házon.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá