1968-at a lázadás évének is nevezhetjük: az Egyesült Államok mellett egész Nyugat-Európa diáksága is forradalmi hangulatban volt. Ennek egyik oka, hogy a második világháborút követően a jóléti társadalmakban (ahol már nem volt gond az ebéd, a szállás és a fűtés) az embereknek több idejük és energiájuk maradt a kulturális és a politikai helyzettel való elégedetlenkedésre. Azok, akik a hatvanas években fiatalok voltak, nem ismerték a háborús körülményeket, azt viszont nagyon is élesen látták, hogy a szüleik által élt életet nem akarják maguknak.
Ők egy sokkal szabadabb, igazságosabb, egyenlőbb társadalomra vágytak.
Az Egyesült Államokban a vietnami háború kapcsán sűrűsödött össze a tenni akarás: a fiatalokat ott tényleges veszély fenyegette, pedig a többségnek még a kimagasló harci kedvéről híres Amerikában sem volt nagy kedve katonaként meghalni egy idegen országban. A békemozgalmak egyre nagyobb tömegeket mozgattak meg, és egyre szélesebb kört értek el.
Egyrészt nem elégedtek meg annyival, hogy a háború és a fegyverkezés befejezését követelik. Leginkább az elnyomott társadalmi rétegek voltak kitéve a behívó veszélyének, mert ők nem jártak egyetemre, ami felmentést adhatott volna a katonai szolgálat alól. A szegények és a feketék elnyomása és háborúba küldése ellen viszont elsősorban mégis a fehér középosztálybeli fiatalok lázadoztak, egyrészt azért, mert az új generáció tagjaként ők már egyenlőként tekintettek mindenkire, másrészt meg azért, mert a középosztálynak mindig több eszköz és lehetőség van a kezében arra, hogy hangot adjon a nemtetszésének. (A többiek béketüntetések és aktivizmus helyett inkább Kanadába szöktek, hogy megmeneküljenek a háborútól.) Ennek pedig egyenes következménye, hogy a békemozgalmak előbb-utóbb antirasszista színezetet is kaptak.
Másrészt a békemozgalmakhoz a nyugat-európai egyetemisták is csatlakoztak. Igaz, errefelé nem volt valós a háborús veszély – de nem is ez volt az, ami a leginkább meghatározta a megmozdulások jellegét. Az ellenség, ami világszerte összefogta a fiatalokat, a fennálló társadalmi rend volt. Azért lázadtak, mert nem értettek egyet a szüleik és nagyszüleik által megteremtett világgal, az elvárásokkal, az értékrenddel. Nem tetszett nekik a vietnami háború, a fogyasztói társadalom, a kapitalizmus, a rasszizmus, de leginkább a tekintélyelvűséggel mentek szembe.
A ’68-as párizsi diáklázadást hasonló (bár kisebb mértékű, és talán kisebb jelentőségű) események sorozata előzte meg: Hollandiában, Olaszországban, Nyugat-Németországban is lázadoztak a diákok, és szabadságot követeltek. A fiatalságra ez a hozzáállás egyébként is jellemző: a gyerekkor és a felnőttkor határán mindenki szeret szembeszállni a hatalommal, és kiterjeszteni a saját személyi szabadságát. Ha ezt még társadalmi folyamatok is támogatják, akkor nem nagyon kell csodálkozni azon, hogy a diákság milyen mértékben képes beleszólni a társadalmi fejlődési irányok meghatározásába.
Állítólag Churchill mondta: Aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve, aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.
Egy biztos: sem a párizsi, sem a többi nyugat-európai, sem az amerikai eseményeket nem lehet egyoldalúan szemlélni. A társadalmi vonatkozások mellett egyértelműen megjelentek a kulturális változások is: a hatvanas évek sok tekintetben újat hozott zenében, irodalomban egyaránt. Az ellenkultúra magával hozta a szexuális szabadságot és a kábítószer-használatot is, márpedig ezeknek a megítélése a legjobb esetben is ambivalens, de semmiképpen sem tisztán pozitív. Mert a nemek közti egyenlőséghez elengedhetetlen a fogamzásgátlás lehetősége, kábítószerekkel pedig élni is lehet, nemcsak visszaélni. Sokan mégis éppen ebben látják 1968 legnagyobb ártalmát: leromlott erkölcs, elértéktelenedett család, összeomlott társadalmi rend.
Csakhogy ’68-ban nem a gonosz csapott össze a jóval, hanem a nemzedékek közti éles ellentétek kerültek felszínre. Az egyetemista generáció a szüleik generációjával ment szembe: nem azért, mert tiszteletlenek lettek volna, hanem azért, mert a fiatalok hagyományosan lobbanékonyak, és fellázadnak a szüleik ellen. Nem arról volt szó, hogy jódolgukban annyira unatkoztak, hogy kivonultak az utcára kukákat borítgatni. Egyszerűen csak nem elégedtek meg azzal, amit a társadalom nyújtani tudott a számukra. A szüleik generációja még elégedett volt, hiszen ők pontosan tudták, milyen a háború; ahhoz képest egy tekintélyelvű társadalommal nincsen semmi probléma. A fiatalok viszont, akik a második világháború alatt vagy az után születtek, csak a társadalmi rend árnyoldalait látták, ezért értelemszerűen fellázadtak ellene. Enélkül nehezen is lehetne elképzelhető a társadalmi fejlődés, hiszen jobbá csak azt tehetjük, amin hajlandóak vagyunk változtatni.
A hatvanas évek diákmozgalmainak egyik legfontosabb eredménye, hogy fellazította a társadalmi rendet: ma már szembeszállhatunk a rendőri túlkapásokkal, és közölhetjük a tanárunkkal, ha nem értünk vele egyet – vagyis a társadalom felépítése kevésbé kötött, kevésbé hierarchikus. Ennek pedig többnyire örülni szoktunk, hiszen ki ne szeretné, hogy meghallgassák, és figyelembe vegyék a véleményét. A kérdés már csak az, hogy a 21. század problémáira ki fog tudni olyan választ adni, mint ötven évvel ezelőtt a párizsi diákság.
Az új Ádám kiáltványa
Interjú Herbert Marcuséval
Önt tartják az amerikai, sőt az egész nyugati diákifjúság ideológiai vezérének. Elmondaná, melyek az ifjúság lázadásának fő témái?
– Erkölcsi, politikai, szexuális lázadás ez egyszerre. Totális lázadás, mely az egyén mélyében gyökerezik. Ezek a fiatalok nem hisznek többé annak a rendszernek az értékeiben, amely mindent uniformizálni akar, és mindent el akar nyelni. A fiatalok a végre felszabadított életösztönök szerint akarnak élni, s ezért az anyagi javak jó részét is készek feláldozni. Ezek a lázadó fiatalok már az új embertípust, az új Ádámot testesítik meg.
Ön szerint csak divat, vagy nagy történelmi mozgalom az „új Ádám" kultusza? Miért terjedt el ilyen gyorsan?
– Annak, hogy az amerikai fiatalok ennyire megundorodtak attól a társadalomtól, amelyben élnek, a legfőbb oka Vietnam. Vietnamban a világ leghatalmasabb nemzete a földkerekség egyik legszegényebb és leggyengébb népét igyekszik sárba tiporni. Ez a háború ismét bebizonyította, hogy a kapitalista rendszer még legfejlettebb formájában is megőrzi féktelen vágyát az uralomra és a pusztításra. Ugyanakkor azonban azt is bebizonyította, hogy a tőke hatalma nem volt elegendő, hogy a Vietkongot szétzúzza – ez az utóbbi évek legtöbb forradalmi robbanóanyagot tartalmazó tanulsága.
Ha az Egyesült Államok visszavonulna Vietnamból, lecsillapodna az egyetemista fiatalok lázadó szelleme, csökkenne a kezdeményezőkészségük?
– Nem, az amerikai fiatalok tiltakozása nemcsak a kormány katonai politikájára vonatkozik. Egyre tömegesebb és elterjedtebb a lázadás a prosperitás ellen, a luxus és a pazarlás ellen, az ellentmondásos társadalom ellen, amely egyrészt mesterségesen buzdítja az értelmetlen fogyasztást, másrészt a lakosság széles rétegeinek a legelemibb szükségleteit sem tudja kielégíteni...
Forrás: http://tudasbazis.sulinet.hu/
0 Hozzászólás
Szólj hozzá