DAY 90: HIRTELEN IDEGÁLLAPOT-VÁLTOZÁS

Egyszer az a nap is eljött, amikor belefáradtam. Hogy pontosan mibe is? Hát, a vizsga előtti idegeskedésekbe. Az első vizsgák idején képes lettem volna felzabálni magam. Tiszta ideg voltam, remegett a kezem, nem tudtam elaludni. De az isten tudja, hanyadik vizsga után belefáradtam, vagy csak egyszerűen nem érdekel. Nekem már nincs erőm ahhoz, hogy remegjek, mint a nyárfalevél, és idegesen lapozgassam a könyvet vagy a jegyzeteimet, amikor csak pár perc választ el az igazi megmérettetéstől. Időnként bele-belehallgatok az ideges kollégák beszélgetésébe, ami igazán megnyugtató, főleg az után, hogy általában tudom a helyes választ arra a kérdésre, amire hosszú ideje keresik a megoldást. Persze, az is gyakran megesik, hogy igazán még csak az zavar össze. Egy ponton túl viszont már nem igazán törődik vele az ember.

Egyszerűen eldöntöttem, hogy többé nem érdekel, és nincs kedvem ehhez az idegeskedéshez. Olyan nyugodtan várom, hogy sorra kerüljek, mintha nem is vizsgán lennék, hanem csak egy film kezdetét várnám. Hogy ez személyes döntés-e, vagy egyszerűen már nem érdekel, esetleg belefáradtam-e, pontosan nem is tudom. De most valahogy nem tudok időt szánni a mini ideg-összeroppanásokra. A végén valahogy úgyis lesz.

DAY 91: MINDEN ROSSZBAN VAN VALAMI JÓ

Néha roppant okos ötletnek tartom azt, hogy az előadásokon nem kötelező részt venni. Aztán meg már azon kapom magam, hogy lassan múlnak a napok, majd a hetek, és én csak a gyakorlatokra járok be, amik kötelezőek, hetente kereken egy alkalommal. Ilyen rossz időben még azt is megfontolom, hogy egyáltalán elhagyom-e a szobámat. A házról meg ne is beszéljünk. Viszont így több időm jut arra, hogy otthon görnyedjek a könyv fölött, ami aztán megnyugtat, hogy valahol mégis igazolt az otthonmaradásom.

DAY 92: AZ IDŐ VALÓBAN RELATÍV

Amikor annak idején azt mondták, hogy még hét nap van hátra a nyári szünetig, szinte haldokoltam, hiszen az a néhány nap egy igazi örökkévalóságnak tűnt. Amikor az ember, mondhatni, felnőtté válik, és a megoldandó feladatok már több mint öt percet vesznek igénybe, no meg egy kicsivel több fejtörésbe kerülnek, a napokat már szinte percekben mérjük. Tegnap még azt ünnepeltem, hogy sikerült letennem a bejelentett vizsgákat, ma meg már azon kapom magamat, hogy holnap be kellene jelenteni őket, hiszen a vizsgaidőszak már az ajtón kopogtat.

Ma még harmadéves vagyok, és a vizsgákkal küszködöm, holnap meg már azon fogom kapni magamat, hogy hetvenévesen küzdök a buszban az ülőhelyért. Én nem érdemlem meg ezt a büntetést. Nekem ne huszonnégy órát tartson a nap, amikor van vagy harminc órányi tennivalóm.

DAY 93: ANNAK IDEJÉN MEG SEM FORDULT A FEJEMBEN

A börtönlátogatásra úgy tekintettem, mint valami hatalmas lehetőségre. Csakis az előnyét láttam. Aztán meg farkasszemet nézett velem a kávézóban egy roppant ismerős fiatalember. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, és még most sincs, hogy ki ő, de le merném fogadni, hogy ha felgyűrte volna a felsője ujját, ott virított volna fekete számokkal az a bizonyos dátum, 1389.

Elképzelésünk sincs, hogy naponta hány gyilkos mellett megyünk fel. Belegondolt már valaki abba, hogy az illető, aki mellette ül a buszon, éppen azon agyal, hogy hogyan ölje meg a férje, illetve a felesége szeretőjét? S az a fiatalember is... lehet, hogy hónapokat töltött „rács” mögött.

Persze, az éremnek két oldala van. Nem mindenki rossz ember, akit cellába zárnak. Van némi kifogásolnivalóm, ami a büntető törvénykönyvet illeti. Amikor drogról van szó, a törvénykönyv büntetésképpen börtönt irányoz elő. Szóval, mondhatjuk, hogy egy kegyetlen apagyilkos egy olyan vigyori kis pofával csücsül egy zárkában, aki csak egy kis múló boldogságot szeretett volna.

Időnként olyanok is börtönbe kerülnek, akik ártatlanok, és akik életük hátralevő részét megbélyegezve élik majd le. Nekem pedig elvileg az lenne a dolgom, hogy ha a kávézóban rám vigyorog egy bűnös, akkor gondoskodjam arról, hogy elnyerje méltó büntetését ebben a korrupt világban.

Nem ragad mindenki kezéhez vér, aki büntetett előéletű. Talán pont az hiányzott, hogy más helyébe képzeljem bele magam. Nem mindenki született arra, hogy a bűnösséggel foglalkozzon. Vannak, akik egyszerűen jobbak egy puccos irodai asztal mögött ülve. De ha már így nézzük, akkor valamilyen szinten az iroda is elmenne börtöncellaként. Itt is, ott is van fizetés, valamint szabadnap. Némi különbségek persze adódnak, kezdve a megbélyegzéstől.