Rock On! nyárbúcsúztató fesztivál a Barba Negra Trackben

Sokáig Zöld Pardon név alatt futott a népszerű szabadtéri buliterep a Lágymányosi híd budai hídfőjének tövében, de aztán 2014-ben modernizálták a színpadot, és az egyébként is érdekes elnevezést a még hangzatosabb Barba Negra Trackre változtatták. Igaz, előzőleg az impozáns hidat is átkeresztelték a Rákóczi család előtt tisztelegve, de ez már nem annyira érintette a zenekedvelők táborát. A szórakozóhely felújított pódiuma és műsorsémája annál kellemesebben meglepte a látogatókat, azóta ugyanis a nyári rendezvények elég gyakori és színvonalas művelődési lehetőséget kínálnak elsősorban a keményebb fejűeknek, a hard rock megszállottjainak. Kimagasló eseménynek számít a megnyitás óta minden évben megrendezésre kerülő Rock On! Fest, amely számos hazai közkedvelt együttes és néhány külföldi vendég fellépésével egy teljes hétvégén keresztül búcsúzkodik a hosszú, forró nyártól. Elejében mindez bevezető áron történt, vagyis teljesen ingyen, tavaly óta pedig szimbolikus 500 forint a napijegy ára, de nyilván ezt is csak a nótakedvelők elriasztására találták ki. Ugyanakkor a belépő fejében egy nagy pohár jéghideg sör jár, ami végül is teljesen logikus: ha már eljöttél, akkor ne hervadozz!

Az idén csak a második napon tiszteltem meg jelenlétemmel a kétnapos rendezvényt, és a helyszínen nézelődve azt tapasztaltam, hogy a többség nemigen kérette magát a sörcsapokból feltörő jótékony nedű fogyasztását illetően, s erre a verőfényes időjárás is kihatott, felfelé ívelő irányban. Mindennek ellenére csak másfél ezren használtuk ki ezt a csábító alkalmat, pedig akár négyszer ennyien is elfértünk volna a deszkákkal gyönyörűen kipallózott nézőtéren. Így hát reménykedek, hogy jövőre a szervezők tökélyre fejlesztik a vendéglátást, és ők állják majd a nagyérdemű közönség által elfogyasztott ráadás söröket is.

Ezen az idillikus vasárnapon már délután 4 órakor kellemes harmóniákat élvezhettünk a nagyszínpad jótékony árnyékában megbújva, a zenészek közvetlen közelébe kellett simulnunk ugyanis, hogy fedezékbe vonuljunk a magasan járó nap sugarai elől. A legendás P. Mobilból kialakult Mobilmánia ünnepelte ebben a korai órában fennállása 10. évfordulóját. Zeffer Andrásék ki is tettek magukért, alig háromnegyed óra alatt a rajongókkal egyetemben jó néhány régi kedvencet elénekeltek. A nyitószámot We'll Ever Climb szöveggel adták elő, vagyis az eredeti Megvagyunk még címhez képest igen eltérő nyelvezettel, majd 4 dal erejéig Vikidál Gyula fejedelem is besegített a régi haveroknak. A hangsúly ezúttal inkább a minikoncert utáni közönségtalálkozón és dedikáláson volt, meg persze az éppen napvilágra, sőt egyenesen napsütésre kerülő dupla cédén. A magyar és angol nyelven elhangzó válogatás Ez még nem a pokol/Landed in Your Hell címmel jelent meg egy nappal korábban. A jelenlévők nagyjából kivétel nélkül be is álltak a sorba, hogy kezet fogjanak a zenekar régi és új tagjaival, valamint autogramot kérjenek a vadonatúj lemezre, vagy a pólóra, de olyan hívő is akadt, aki a karját áldozta fel erre a célra. Ebből kifolyólag ez az „író-olvasó” találkozó legalább annyi ideig tartott, mint maga a díszelőadás, de szemmel láthatóan rajongók és zenészek egyaránt örömmel fogadták egymás társaságát.

Dedikálás közben persze a színpadokon sem állt meg az élet. Az ugyan elég merész ötletnek tűnt, hogy egy fél focipályának megfelelő területen két pódiumot állítsanak fel, ám a gyakorlatban ez is bevált. A kisszínpad természetesen a nevének megfelelő méreteket öltött, az iránta megnyilvánuló érdeklődés úgyszintén. Pedig nem csak kezdő zenekarok léptek itt fel, némelyikük neve egészen ismerősen cseng a heavy metal által megedzett fülekben, példának okáért: Insane, Archaic, Agregátor, Vesztegzár. A hangzás ugyancsak kiérdemelte a kitűnő osztályzatot, mégis eléggé családias légkörben zenélgettek a fiúk, a legkitartóbb baráti társaságnak, mert hát a nagyobb pódium beszippantotta a hallgatók többségét. Ott a Mobilmánia később átadta helyét a 20. évfordulóját ünneplő Cool Head Klannek, amellyel egyidejűleg Molics Zsolt énekes is megülte az eddig sikerrel és egészségben megért fél évszázadot. A jubileumi gálán vendégként meghívott régi zenésztársakkal együtt kétszámjegyűre nőtt a tudásukat csillogtató muzsikusok száma, tehát maximálisan kihasználták a rendelkezésükre álló teret és időt.

Fél héttől az Akela adott egy egészen értékelhető válogatást Katona László „Főnök” csaknem 3 évtized alatt keletkezett alkotásaiból. Nagyon jól játszottak, különös tekintettel a Rockmaratonos csúcsteljesítményükre, amikor is utolsó fellépőként a hajnali órákban már a mikrofonba, illetve a hangszereikbe kapaszkodtak az illuminált farkasok, hogy éppen össze ne essenek. Talán épp ezen okulva kezdtek most korábban, és így teljesen élvezhetően adták elő a rájuk oly jellemző, közkedvelt thrash dalokat, úgymint Nagy az Isten állatkertje, A fenevad, Fekete bárány, Fáklyával a pokolban, Botocska, 2 farkas, Dózsa summája.

Ezután következett sokunk számára a nap csúcspontja. Az angol Threshold progresszív metál alapokon nyugvó, finom szintihangba csomagolt, fülbemászó dallamai már bő 20 évvel ezelőtt felkeltették a figyelmemet, ezúttal tehát egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy ha már ők onnan átugrottak Lágymányosra, akkor én beáldozzak-e 500 forintot a személyes találkozó érdekében. Valami azt súgta nekem, hogy ennek a tízszeresét is megadtam volna, ezt persze bölcsen el kell hallgatni a Barba Negra zenei klub, valamint a Hammer Concerts fáradhatatlan szervezőbrigádja elől. Tulajdonképpen már akkor megkezdődött az örömünnep, amikor a bemelegítésnél a zenekar lelke, Karl Groom megremegtette gitárjának húrjait, mert hát a hangbeállás során már mi magunk is beálltunk a hangfalak alá. Aztán pedig, amint Groom mester és a szintén régi ütősnek számító Johanne James belevágtak a klasszikus sikerdalnak mondható Slipstreambe, nekünk már csak élvezni kellett a nem túl könnyed gitárfutamokat, meg Glynn Morgan, a bandába két hosszú évtized után visszatérő frontember elragadó vokálját, majd átengedni magunkat a szépen váltakozó ritmusok vonzerejének. Közelről szemlélve úgy éreztem, hogy ők maguk sem tettek másként, elkapta őket az örömteli alkotás révülete, ami nem is maradt visszajelzés nélkül, heves tapssal segítettük a pergő ütemeket, időnként betársultunk Glynnhez a refrének előadásába. A negyed évszázada törzstagnak számító, sötét bőrű dobos ugyancsak feldobta a hangulatot, varázspálcaként forgatta ujjai között a dobverőt, néha pedig a levegőből kapta el, néhány szaltóforgás után. Maga Johanne ugyan mindvégig a helyén maradt, csak a virgácsai lebegtek légiesen, ellenben Groom a gitárral, Steve Anderson a bőgővel, Glynn meg a mikrofonnal a kezében egészen betöltötték a színpadot, és mindig más végeken léptek a rajongók közelébe, szinte érintésnyi távolságban. Richard West ugyan nem tehette meg ugyanezt, ám ő a billentyűk mögött állva gazdagította nagymértékben minden egyes dal megszólalását, amelyek megalkotásában már eleve nyakig benne volt. Még két régi gyöngyszem következett, és csak negyedik nekifutásra kaptunk ízelítőt a legutóbbi, kissé elszállós hangulatú anyagból, de azonnal pótolták is a mulasztást, mert íziben lenyomtak még kettő, eposznak is beillő kompozíciót a tavalyi Legends of the Shires dupla albumról. Végül a Small Dark Lines tétel tényleg elhúzta a vonalat az előadás végén, ami csak néhány percnek tűnt, ám az órámra pillantva hitetlenkedve állapítottam meg, hogy bizony becsülettel kitöltötték a 60 perces műsoridőt. Hiábavalónak bizonyult tehát mindenféle hangos követelőzésünk a ráadásért, az ilyen sűrű beosztású fesztiválokon sajnos a fellebbezésnek helye nincs.

Az utolsóként felcsendülő Sex Action formáció ügyesen kiaknázta az emelkedett hangulatot, talán még tett is rá egy lapáttal, mert a hazai közönség az ő munkásságukat részletesebben ismerte. A nagyon találó meghatározással „dirty rock”-ot művelő banda élén a reszelős hangú Szasza vitathatatlanul örök érvényű igazságokról énekelt ilyen címekkel: A szerelem kell, Zuhansz velem, Nem sírok utánad, Kicsit durva, Már nem érdekel.

Éjfél körül aztán, az erőteljes koncertek hatása alatt átmulatott nap végén, még néhány korty habos itókával élénkítve a kellemes élményeket, mi magunk is vidáman, teli torokból erősítgettük Páger Antal ősrégi filmbéli megállapítását, persze az alkalomhoz illően módosítva: A Barba Negra nem apácazárda.

Rock On! facebook

Fotók: Szőcs Attila

Képgaléria: