Száz évvel ezelőtt tört ki az őszirózsás forradalom

Vasárnap volt az őszirózsás forradalom, vagy ahogy a történelemírás nevezi, a polgári demokratikus forradalom kitörésének századik évfordulója. A forradalom az elhúzódó háború miatt robbant ki. Magyarország mintegy három és fél millió katonával vett részt a harcokban, ebből 660 ezren elestek, 743 ezren megsebesültek, 734 ezer fő pedig fogságba esett. A veszteségek önmagukban is elkeserítőek voltak, de a háborús vereség még hiábavalóvá is tette őket.

A vereséget Tisza István 1918. október 17-én egy parlamenti felszólalásában ismerte el, kijelentve: „Ezt a háborút elvesztettük!” Tisza István, aki 1913 és 1917 között volt Magyarország miniszterelnöke, sokak számára a háborús politika jelképévé vált. Így a magyar társadalom túlnyomó többsége – ahogy ez a többi vesztes országban is történt – a gyökeres változásokat követelő ellenzék mögé sorakozott fel.

Az elkövetkező eseményekben három ellenzéki párt játszott meghatározó szerepet. A legszervezettebb és háromszázezres taglétszámával a legtámogatottabb tömörülés a Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt, amelynek két vezetője a mérsékelt Garami Ernő és a radikális Kunfi Zsigmond volt. A másik párt a Károlyi Mihály vezette Függetlenségi és 48-as Párt, amely nevéhez híven programjában nemzeti függetlenséget követelt Magyarország számára, de a párt nem tudott népszerűséget elérni sem a polgárság, sem a parasztság körében. A harmadik párt az 1914-ben Jászi Oszkár vezetésével létrejött Polgári Radikális Párt, amely nem rendelkezett érdemi támogatottsággal, és a párt értelmiségét és tagságát belső ellentétek is megosztották. A pártok az 1848-as hagyományoknak megfelelően 12 pontban fogalmazták meg programjukat, amelyben többek között követelték a béketárgyalások megkezdését, egy politikailag, katonailag és gazdaságilag önálló Magyarország megalakítását, általános, egyenlő és titkos választójog biztosítását, a sajtószabadság helyreállítását, a politikai üldözések befejezését. E három párt október 24-re virradóra a Károlyi-palotában megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot Károlyi Mihály vezetésével, miközben Wekerle Sándor miniszterelnök beadta lemondását. IV. Károly magyar király azonban nem volt hajlandó Károlyi Mihályt megbízni az új kormány megalakításával. Ennek hatására tüntetések kezdődtek Budapesten. Október 27-én csaknem százezres tömeg gyűlt össze az Országház előtt a Nemzeti Tanács nagygyűlésére. Másnap, október 28-án, a tömeg a Károlyi-párt Gizella téri központja előtt gyülekezett, majd elindult a Budai vár felé, hogy a király képviseletében eljáró József főhercegtől Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését követeljék. A tüntetőket a karhatalom a Lánchídon feltartóztatta, lovasrendőrök kardlapokkal estek neki az embereknek, a csendőrök pedig sortüzet adtak le. Az oszlatásnak, amelyet a köznyelv „lánchídi csata”-ként emlegetett, három halottja és több mint ötven sebesültje volt. A véres események hatására másnap, október 29-én a rendőrség átállt a Magyar Nemzeti Tanács oldalára. Október 30-án a katonák is fellázadtak. Ezt úgy fejezték ki, hogy sapkájukról letépték a Monarchia jelvényét, és helyébe őszirózsát tűztek. Innen kapta az esemény az őszirózsás forradalom elnevezést. A fellázadt katonák elfoglalták a főváros stratégiai pontjait, köztük a városparancsnokságot, valamint a telefonközpontokat, a Conti utcai börtönből pedig kiszabadították a politikai foglyokat. A forradalom központjában, az Astoria Szállóban az események irányítói az éjszakát teljes bizonytalanságban töltötték. A hatalom fegyveres támadásától tartottak. Jászi Oszkár a Magyar kálvária – magyar feltámadás című könyvében így emlékszik vissza:

„A forradalom igazi táborkara nehéz éjszakát töltött akkor az Astoria Szállodában. A Nemzeti Tanács tagjai közül ekkor jóformán csak a szocialisták, a radikálisok és Károlyi maradtak a helyükön. A többieknek hírét-hamvát sem láttuk ezen a válságos éjszakán.

– Reggelre valószínűleg lógni fogunk!… mondottam Kunfinak, aki mellettem szintén álmatlanul hevert a szőnyegen.

– Én is azt hiszem… válaszolta ő. – A kis tisztek elszeleburdiskodták a dolgot. Még két-három napig várni kellett volna, míg a propaganda kimélyül, és a munkásságot is fölfegyverezhettük volna…

Közben heves gépfegyverkattogás hallatszik a szálloda ablakai előtt. Majd ágyúropogás...”

A félelmek végül alaptalannak bizonyultak. Október 31-én reggel József főherceg a forradalom hatására Károlyi Mihályt kinevezte miniszterelnökké, s ő a Nemzeti Tanács három pártjának képviselőiből megalakította kormányát. A győzelmet azonban beárnyékolta egy véres esemény. Kormányfői kinevezésének napján egy katonai különítmény meggyilkolta Károlyi legnagyobb politikai ellenfelét, gróf Tisza Istvánt. A másnapi, november 1-jei Pesti Hírlap így tudósított a gyilkosságról:

„Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen, és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték, és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: – Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. – Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! – Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga, szőke ember. – Nem teszem! – Álljanak félre a nők! – Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. – Na, hát mit akarnak? – Maga az oka a háborúnak! – Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. – Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! – Nem én vagyok az oka! – Álljanak félre a nők! Semmi válasz… – Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előrebukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. – Végem van – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie. A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

November első napjaiban a vidéki városokban sorra alakultak meg a helyi Nemzeti Tanácsok. November 3-án az Osztrák–Magyar Monarchia kapitulált, és ezzel az ország számára befejeződött az I. világháború. IV. Károly november 13-án lemondott a trónról, majd 16-án, Magyarország történetében először, kikiáltották a köztársaságot (hivatalosan Magyar Népköztársaságot).

A forradalmi kormányra nehéz feladatok vártak. Békét ígértek, ezért leszerelték a katonákat. Eközben az önállósodó nemzetiségek hadseregei egyre több magyarlakta területet foglaltak el. Az országban a háborús összeomlás következtében elszabadult az infláció, tömegessé vált a nyomor, és parasztlázadások törtek ki. A káoszba forduló helyzet remek táptalajt adott a szélsőséges politikai irányzatoknak. Különösen a Kun Béla vezette Kommunisták Magyarországi Pártja tudta kihasználni a helyzetet, és szociális ígéretekkel maga mellé állította a nincstelen tömegeket.1919. március 21-én átvették a hatalmat, kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és diktatúrát vezettek be. Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és a forradalom vezetőinek többsége emigrációba vonult, ezzel pedig az őszirózsás forradalom és az I. Magyar Köztársaság elbukott.

Képgaléria: