63. rész – A cuki sztori – harmadik felvonás
Sorozatunk korábbi részeiben már megismerkedhettetek Domonkos Noémival. Most újra hajóra szállunk vele, hogy megtudjuk, ott milyen az élet.
A hajós éveid alatt, gondolom, sok kedves ismerősre és kollégára tettél szert. Hogyan élted meg a folyamatosan változó, multikulturális környezetet?
– Bizony, sok nemzetiséggel dolgoztam és rengeteg mindent láttam, tapasztaltam. Fantasztikus, hogy milyen sokan voltunk, de csak kevesen magyarok. Inkább románok, bolgárok, szlovákok, horvátok, lengyelek, indonézek, Fülöp-szigetekiek alkották a személyzetet… színes egy társaság voltunk. Mindig akadt témánk, hogyan ünnepeljük a karácsonyt, a húsvétot, milyen ünnepek vannak máshol. A hajón mindenkinek érdekes volt a másik anyanyelvén megtanulni valamit. Persze, először a káromkodás ragadt ránk. Vicces, amikor más nemzetiséget hallasz megszólalni a saját nyelveden. A legérdekesebb az indonéz volt, mert tőlünk ők élnek a legmesszebb, és a nyelvükről fogalmunk sincs. A román, bolgár mind közelebbi, az utóbbi hasonlít a szerbhez, úgyhogy könnyebb volt megérteni. Érdekes, hogy az indonézek a „szeretlek”-et nem olyan lazán használják, mint mi, szóval náluk ez valóban komoly jelentéssel bír. Sok különböző vallású ember dolgozott a hajón, a néphagyományaik, a szokásaik is mások. Voltak dolgok, amiket furcsállottunk, például a névnapot nem ünnepli mindenki, ahogy a koccintás közbeni szemkontaktus sem kötelező mindenhol. Szerencsére elég nyitottak voltunk, és mindenkinek érdekes volt a másik. Azt élveztem a legjobban, hogy ilyen sokszínűek voltunk, hogy ennyire különböztünk. Itt megtanulod elfogadni a másságot. Számos munkatársammal összehaverkodtam, de tény és való, hogy ezek csak felületes barátságok lettek. Egy mély kapcsolat nehezen alakul ki ebben a környezetben. Mindössze két-három emberrel tartom a kapcsolatot közülük (pedig több százat megismertem). Úgy kell elképzelned egy hajót, mint egy apró falut egy utcával és huszonpár házzal. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja, ki mikor és hova megy be, mikor jön ki onnan, ki rúgott be és ki szexelt aznap éjjel, mindent. Egyrészt jó volt, másrészt nem. A hajón azt is megszokod, hogy kiszolgálnak. Főznek, mosnak rád, nincs számlabefizetés, nincs boltba menés, nincs semmi feladatod azon kívül, hogy bemész a konyhára, és elvégzed a munkád. Amikor vége a műszaknak, van pár szabad órád, majd megint güri, és aztán vagy lefekszel, vagy nem… ez megy mindennap, tíz hónapon keresztül.
Ami nagyon fontos volt, hogy el tudd engedni a másikat, mivel sosem tudhatod, mikor fogod látni újra, esetleg most találkoztok-e utoljára az életben.
Nem volt nehéz kibírnod a tíz hónapot szabadnap nélkül?
– Nem, mert mindig kerestem magamnak kikapcsolódást: munka után kiültem egy kis borocska mellett beszélgetni a többiekkel (nem a munkáról), nézni a tájat, könyvet olvasni, filmet nézni a laptopon. De volt olyan évem, amikor nagyon jó magyar társaságba kerültem, ahol mentek a bulik, a hülyéskedések.
Sok ember cserélődött a hajón?
– Bizony sok, nem mindenki bírta. Meg, ugye, nem mindegy, hogy kivel dolgozol együtt, milyen a főnököd. Hajója válogatja. Vannak, akik nagyon rendesek a személyzettel, míg mások „belerúgnak” a beosztottba, s úgy bánnak velük, mint a kutyával.
A sok munka mellett nem sok időd volt gondolkodni, de azért gondolom, időnként rád tört a honvágy is. Nehéz volt ezzel megküzdeni?
– A családtagjaimmal hetente beszéltünk, néha gyakrabban. A távolság nem jelentett problémát. Tizennyolc éves korom óta nem lakok otthon. Amikor kilépek a házból és elhagyom a falut, valahogy megszűnik, eltávolodik minden. Nem érzem a hiányukat. De amikor befordulok a falum felé vezető útra, és meglátom az útjelző táblát… amikor beérek a konyhába, ahol anyám vár, hát akkor sírom el magam. Addig nem, öt hónapig nem. Jó, hogy itt az internet, a kamera, így az emberek mindent megoszthatnak egymással, még akkor is, ha távol vannak egymástól.
Hamarosan partra száll a mi Noémink, és a szárazföldi kalandozásairól mesél majd nekünk. Újra jön Szeged, a nem imbolygó konyha a REÖK kézműves cukrászdában, és nem utolsósorban, a szerelem. Olvassátok!
(Folytatjuk)
Az előző rész itt olvasható.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá