66. rész – Új év – új kezdet?

Tankcsapda: A kísérlet száma

Robotmunka, garzonlakás

Ugorjunk a feneketlen kútba

Két isten van, a Pénz meg a Baszás

A régi már eltűnt a múltban

Nincs többé útban…

„Neonfények, nagyon félek”

Csinált ember, műanyag étel

Volt Egy, aki a kereszten végezte,

De rajta kívül nincs több kivétel

Zavaros a vétel.

Akik életet adnak

Halált is adhatnak

A Kísérlet száma:

Hat pont hatvanhat.

A hatvanhatos cikkszámról ez a dal ugrott be. Nemcsak a „vétel” zavaros. A világom is. A mindennapok. A hangulatok. A gondolatok. Az érzések. A viszonyok. A jövőkép.

Van jövő egyáltalán? Hogyan és merre tovább? Hol rejtőzik ebből az őrületből a kiút?

Kellene már egy Pszicho Robi ide. Segítségért kiáltok.

Mivel a tavalyi év finoman mondva is jó szar volt szinte minden téren (a kisfiam születését leszámítva), ezért csak abban reménykedem, hogy az idei másképp alakul, és hogy minden meglévő, nyílt vagy szőnyeg alá söpört problémára sikerül megoldást találnom.

Reménykedem, hogy találok egy olyan munkát, ami kitölt, amely mellett kerek családi életet élhetek, de jól is jövedelmez. – Elég utópisztikusan hangzik, ugye?! Naiv remény. Vagy csak nem vagyok elég okos és ügyes a megvalósításhoz? Vagy csak tocsogok és süllyedek a saját fosocskámban, amiből ilyen (főképp) pesszimista hozzáállással nehéz is kilépni?!

Nemrég olvastam egy tanulmányt, miszerint a siker és a boldogság is tanulható. Sikeres, gazdag szülők gyerekei még tudatosságuk előtt lekoppintják eredményes szüleik mintáját, és ezt alkalmazzák életük során. Ezért is mondhatják, hogy a szegény csak szegényebb, a gazdag pedig csak gazdagabb lesz. A sanyarú sorból állítólag azért nehéz kilépni, mert a borongós gondolatok „elborítják” az agyat, ezért az illető nem látja a fától az erdőt, nem látja az egyszerű lehetőségét a jobb sors felé vezető útnak. A karmát át lehet írni, de igen erős akarat és erőfeszítések árán. No, de ebbe nem kell most ennél jobban belebonyolódni.

Megállás nélkül kattog az agyam. De úgy érzem, minél inkább töröm a fejem, annál távolabb kerülök a megoldástól. Lehet, ha egy kicsit több időm jutna magamra, ha el tudnék merengeni a dolgok fölött és ha megnyílna nekem a világmindenség egy pillanatra, akkor meglátnám azt az erdőt. De egyelőre vakságra vagyok ítéltve. (Harmadik) szememen jó vastag hályog fekszik, azon pedig egy hatalmas kő. Tapogatózva is elesek.

Vajon jó úton járok? – úgy érzem, nem. A konyhához már nincs kedvem – erőm. Kiölték belőlem. No meg itt van a két gyerek. Időnként még vonz a sparhelt, de megéri-e azt a rengeteg belefordított időt és energiát?

Megintcsak itt a két gyerek. Naponta többször úgy érzem, hogy felfalnak elevenen. Elvérzem. Testileg-lelkileg szétszakítanak. Vajon mások is ennyire ki vannak készülve anyabőrben? Vagy ez egy ilyen fel nem fedezett, le nem leplezett szülés utáni depresszió? Vagy meglévő, húzódó, esetleg tanult depresszió?

Egyre borúlátóbb vagyok. Nem látom a kiutat. Halvány lila fingom sincs, merre tovább. Azt hiszem, először segítségért folyamodok. Aztán majd alakul. Egyszerre csak egy lépést, ugye?! Egyelőre „táplálkozzatok” ebből. De hányjátok ki mielőbb, nehogy megülje a gyomrotokat!

Reggelire vajas-lekváros kenyér?

 Az előző rész itt olvasható.