Verőfényes napsütésre ébredtem. Kapkodva felemeltem a fejem. Úristen, hány óra lehet?! Az órára pillantottam. Nyugalom, még csak fél nyolc! Még van egy kis időm. Visszaejtettem a fejem a párnára. Az álom azonban elkerült. A szobát betöltő világosság nem hagyott aludni. Csak feküdtem, és a fehér plafont bámultam. Üdítő ilyen napra ébredni, ugyanakkor a munkakedvre nincs jó hatással. A lustaság és a napfény kéz a kézben jár. Nem volt kedvem megmozdulni. Inkább csak feküdtem volna, és órákon keresztül csak a plafont bámultam volna. Talán egy fél óra múlva kézbe vettem volna egy könyvet, és élveztem volna, hogy természetes fénynél tudok olvasni, élveztem volna, hogy teszek a környezetvédelem érdekében, és az energiatakarékosság jegyében nem használom az égőket. Ebben a pillanatban arra is képesnek éreztem magam, hogy az egész napom úgy teljen, hogy nem hagyok magam után ökológiai lábnyomot, csak lebegek a bolygó teste felett, és nem használom a különböző energiaforrásokat, nem fogyasztok vizet, nem eszem, nem kapcsolom be a televíziót, a laptopot, hogy még a mobilomat is kikapcsolom. Persze ezzel párhuzamosan a szellemi és fizikai aktivitásaimat is minimálisra csökkentem. A belső szerveim, a szívem, a tüdőm végezze a dolgát, de én ma egyetlen felesleges mozdulatot sem teszek. Talán valamikor a délután folyamán sétálok egyet a szabad levegőn, de az lesz a maximum. Most azonban a plafont bámulom, és jó nekem.

Csak dúdolom azt, hogy jó jó jó jó jó jó de jó nekem,
Azt, hogy jó jó jó jó de jó nekem,
Jó nekem.

Továbbra is céltalanul bámulom a plafont.

Egyszercsak megcsörren a telefonom. Üzenet. Három korábbi értesítés. Egy nem fogadott hívás. Az aksi 19 százalékon. Felteszem tölteni, válaszolok az üzenetekre, felköszöntöm ismerőseimet, akiknek éppen ma van a születésnapja. Elindítok valami zenét. Kimegyek a konyhába, készítek néhány szendvicset, és beteszem a mikróba. Megeszem. Megmosdok, fogat mosok, kiillatosítom magam. Elindulok dolgozni. A telefonomról egyik kedvenc zenekarom legújabb szerzeményének taktusai dübörögnek a fülembe.

Kilenc óra van.

Méretes ökológiai lábnyomokat hagyok magam mögött.

Képgaléria: