Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2019. Publicisztika 3. hely

Szánalomapró

Sokadjára tettem meg ugyanazt az jól ismert utat, lépéseim már ösztönösen követték egymást, bejárva az utcát, amin nap mint nap végighaladtam, el sem kellett gondolkodnom, merre tartok éppen. A város, ahogy mindig, rohant körülöttem. Mégis, a megszokott légkör ellenére is, ma valami új bolyongott a levegőben. Egy darabig nem jöttem rá, mi lehet az, majd ahogy haladtam felé, lassan megvilágosult előttem.

Egy nő feküdt az utcasarkon. Egy asszony, teste átfagyott, magzatpózba görnyedve, gyengén pihegett. Alatta a hideg kövön kívül csak szutykos utcapapírok és kartonok, testét az árkokból és sikátorokból összeszedett ruhák védték. Egy lyukas edényt tartott maga előtt, a megváltást jelentő kincseket várva bele. Messziről csak egy folt csupán. Elveszett a többi között. Emberek zúgtak el mellette, sokan, hangosan, ügyet sem vetve rá, vagy egy láthatatlan sajnálkozó pillantást ejtve felé. Két lány, szemükben szomorú fénnyel, súgott össze mellettem. Lassan én is közeledtem felé, pillantásaim másfele vetve próbáltam elhaladni előtte, de önmagam tükrét meglátva gondolkodóba estem.

Meggyötört külsején és az öregedés látható jelein kívül teste épnek tűnt, szeme fáradtan követte a körülötte pásztázó embereket, keze néha meg-megérintette egy-egy járókelő lábát. Az ember nem tudhatja ránézésre, miken kellett keresztülmennie, és annak ellenére, hogy számolgattam az aprót a zsebemben, egyre csak apám szavai jutottak eszembe. Még kislány koromban mondta ezeket nekem, mikor egy hajléktalanokkal teli utcán haladtunk keresztül, és megkértem, hogy segítsünk nekik. Hideg tekintettel közölte, hogy olyan embernek nem ad pénzt, aki még képes a munkára. Akkor még nem értettem teljesen, de azóta nem adtam kéregetőnek pénzt. Nem apámat hibáztatom, hiszen ezt nem csak tőle hallottam. De tudom, hogy az éremnek két oldala van, mint ahogy ennek is.

Lelkem fonalai finoman rángatva mélyebbre húztak gondoltaim sötét tengerén, és megjelent előttem egy homályos kép a nőről, aki régen még szép volt és fiatal, de megcsonkította az élet. Az apja bántotta talán, vagy az anyja, elhagyta a férje, esetleg rászokott a drogokra? Lehet, megtépte a csontig hatoló depresszió, és összeroskadt alatta. Képsorok ezrei cikáztak a fejemben, majd kényszeredetten ránéztem az asszonyra, csak egy pillanatra, hogy ismét a valóságot lássam, ahogy megint egy újabb ember felé nyúl, vonaglik, és levegőt nehezen véve, hangosan fújtatva visszahúzza kezét. Mint egy fogoly, feküdt ott, egy hosszú harc után, de hiába küzdve, így is elkapták, és most megváltásért könyörög. Igen, pont olyan volt, akár egy rab, de vajon őt mi tarthatta fogva? Drog vagy esetleg szesz? Miután a férje elhagyta, az alkoholba menekült, vagy a gyerekeivel történt valami? Lehet, hogy olyan családban nőtt fel, ahol kiverték belőle az álmokat, hogy csak a szegénység és a kéregetés boldogtalan képe éljen benne. Találgathattam, de nem kaptam válaszokat.

Aztán a pillanat hevében eldöntöttem, hogy ma jót teszek, de azért ott motoszkált bennem az a taszító érzés, vajon tényleg jót teszek-e?

Nem csak azért teszem, hogy a pénzem maradékát, amit amúgy is elhagyok utcasarkokon és a szobám rejtett zugaiban, odaadva neki jobb kedvre derítsem magam? Mondogatva, igen, én jó ember vagyok, adok, és csak a mosolyát várom cserébe, valójában viszont újra felkötöm rá a társadalom maró, szorosan fogva tartó béklyóit. Újra leláncolom, folytatva egy soha véget nem érő folyamatot. Hiszen este, amikor felépül a pénzből alkotott vára, elhagyja nyughelyét, láncai vas szemeit követve beül egy kocsmába, és megveszi élvezete zálogát. A mámorító keserédes nedűt, amitől újra és újra egy olyan világot él, ahol a probléma nem számít. Majd másnap megy tovább. Más helyeken, más emberekben bűntudatot kelteni.

Továbbra is ott forgattam az érméket a zsebemben, gondolataimba mélyedve. Az én láncaim, dúdolgattam magamban. Fémek nehéz súrlódását éreztem a kezemben, eldönthetetlenül, hogy vajon tényleg pénz van-e benne, vagy bilincseket szorongatok. Végül, nem érdekelve, jót vagy rosszat teszek, mikor mellé értem, tekintetemben csak a remény halvány szikrájával, lehajoltam hozzá, és az aprómat a rozsdás edényébe helyeztem. Nem vártam tőle hálát vagy az élettől dicséretet, nem éreztem megbánást, amiért újra lekötöm, vagy örömöt, amiért én ma többet tettem, mint az emberek, akik elhaladtak mellettem. Gondolataim kusza hálójából kijövet semmit sem éreztem, csak szánalmat megbéklyózott világunk iránt.