Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2019. Humoreszk, 1. hely

A világirodalom rövid története, vagyis elbeszélés a zuhany alatt

Kérεm a kεdvεs olvasót, hogy vεgyεn εgy mély lεvεgőt: bεszív, s ki∫új. Mεgiηt bεszív, ki∫új!
Rεmεk! Öη most vεtt két mélγ lεvεgőt, és mivεl már tεljεsεn biztos hús-vér εmbεrről vaη szó, így idézεm összε∫ogaló tanulmánγom önhöz: hús-vér, lélεgző εmbεrhεz, ki lεhεt még buta, dε az olvasat utáη biztos, hogy még iηkább az lεsz. Nε csüggεdjεη, ha mást nεm is tud, legalább ülηi, állηi, ölηi, halηi igεn.

Tekintsünk hátra! Persze, ne annyira, hogy leessünk a székről, csak szép óvatosan. A jó irodalom az ókorban virágzik, oda tekintsünk! Mindennek meleg mózeskosarába. Amott – még jól a hátunk mögött – Antigoné valamin töri a fejét. Nővérének latolgatja temetkezési vállalatba való befektetési ambícióit, de a főnök, Don Kreón, persze, nem egyezik bele. Akkor bezzeg már nagyot néz, amikor a fia megöli magát a nő miatt. Antigoné volt, nincs. A kar meg csak ott áll... és átmeneti megnyugvást jelent. Legalább hoznának neki egy pohár vizet, az ég áldja meg!

Érdemes itt megjegyezni, hogy később a Don Kreón család sarja lesz Don Quijote, aki sajnos örökletes Alzheimer-kórban szenved, de az élet hatvan fölött kezdődik! Persze, van mellette az állam által kijelölt ápoló, Sancho Panza, nővér, aki felveszi a Don helyett a recepteket. Ne aggódjunk!

Térjünk át most Vergiliusra, aki írói álmokkal indult neki a nagyvilágnak. De műve, a Néneász, nem lett olyan jó, mint ahogy ő gondolta. Inkább tűzbe vetette. Mondjuk, azért egy kicsit nagyképűség úgy írni egy művet, hogy már eleve a főhőse is hirdeti, mekkora ász. Néneász? Abszurd! Jó, hogy nem Zrínyiász! Ha már nem jött be az íróbiznisz, sebaj! Úgy hallotta, jó pénzek vannak a turisztikában. Idegenvezetés egzotikus helyeken: pokol. Vendégkönyv: „Nagyon izgalmas volt! A második körben egy kicsit fújt a szél, legközelebb a kabátom is hozom. Meg a fürdőgatyám, hátha csobbanunk a Styxben. A legjobb, hogy a túra végére még a csajom is meglett.” Aláírás: Dante.

Addigra már mi, magyarok is felmutathattunk valamit, ami az irodalmat illeti: A Halotti beszéd és könyörgés... igazából pont arról szól, ami a címben van. A halotti beszéd, meg könyörgés. Főszereplője Ádám, de ezen túl már nem igazán lehet érteni a művet. Rengeteg a helyesírási hiba. Szümtükhel, mik vogymuk? Ne szólj, ne mukkanj, még csak meg se pisszenj! Persze, megtörtént a megtörténni való, s következő használható nyelvemlékünk is ilyen sorsra jutott. Az Ómagyar Mária-siralomban Mária versben siratja azt, hogy hogy lehet olyat írni, hogy volék sirolm-tudotlon? Nem sokkal ezután Janus Pannonius Lúciához írt. Itt nem árt megjegyezni, hogy olyan lányhoz, mint Lúcia, ki csak az orrokat méregette, nem lehet kritikus hangnem nélkül epigrammát írni. Csak az felelt meg neki, akinek nagy volt... nos... az orra. Ha jobban beleássuk magunkat, Janus költeményei közül nem csak a Lúciához írt sorozatra kerekedhet a szemünk.

Később persze, mint ahogy a kutatásaink is bizonyítják, változott az értékrend. Az emberek megtanulták, mibe kell fektetniük. Elsősorban a mezőgazdaságba. Virágzott a hűbéresség. Ez egyértelmű volt: ahol van munka, nincs gond. Rousseau olvasatában: Ahol nincs gyerek, nincs gond. Candide, avagy az optimizmus, egy mezőgazdasági és ipari befektető, aki járta a világot, és közben olyan munkásmozgalmi felkiáltásokat skandált a pajtásoknak, hogy „műveljük kertjeinket!” De én ezt csak Bálint gazdától tudom.

Változott az értékrend. Korántsem a tárgyi javakban, inkább a lelki üdvösségben kellett keresni a boldogságot. A természetben. Lehetőleg ott, ahol a madár sem jár. Magyarországon nagyban folyik a nyelvművelés, a magyarországi hírlapirodalom is már számba vehető: Pressburger Zeitung, Magyar Hírmondó, Magyar Kurír, Ofnerischer Mercurius. Mellesleg az Ofen németül kályhát vagy kemencét jelent... Kazinczy epigrammákban szívatja a népet, és a magyar nyelv reformálását, ápolását tűzte maga elé célul. Kazinczy okos, bátor, hősies és jóképű ember, akitől többek között olyan sorokat idézhetünk, mint: „Brekeke!/Brekeke, brekeke!”

A Werther hagyományai, vagy másik címén: Az ifjú Fanni szenvedései a plágium fogalmát emeli magasabb fokokra, mindezt a holdfénnyel és a szenvedtetve szenvedő szerelem szépségeivel megszórva. Mivel Fanni és Werther nem lehettek egymáséi, közös megegyezés alapján egy bunkerben véget vetettek életüknek. Racionális és romantikus megoldásnak tűnt. Ily nehéz szavaknál, mint a romantika, azért az ember felkapja a fejét. Sokan, de három ember biztosan jelentős mértékben kapta fel a fejét. Byronról, Shelley-ről és Keatsről a mai embernek, a homo sokadik sapiensnek, nem biztos, hogy a Child Harold, az Óda a Nyugati Szélhez vagy az Óda egy görög vázához jut eszébe. Inkább csak a fickó, aki a Don Juan, a másik, akinek valami köze volt a Frankensteinhez, meg a harmadik, aki kifogyott a papírból, és a nevét inkább a vízre írta. Vagy még talán ennyi sem. Nem is csoda, hogy Katona József most Bánk-bánkódva egy padon ül.

A romantika szele attól még hozzánk is elfújt. Bemutatásra sem szorul Petőfi Sándor (külföldiül: Sándor Petefi), ki a sikertelen lánykérés után a tengeren, vagy legalábbis annak sík vidékin süttette a hasát, s olyanokat költött nekünk (Meg Arany János fiának, Lacinak), hogy fa lesz, meg bokor... ez némi kivetnivalót hagy maga után, de elfogadjuk. Érdemes itt a kor szelleméből kiemelni Jókai Mór Egy magyar nábob című regényét, melyben a csóró egyetemista Abellino hazajön, hogy pénzt kérjen, ám szomorúan látja, hogy a családból senki sem halt meg, és hogy így nem is hagytak rá semmit. A mű tanulsága, hogy nem éri meg külföldre menni, csak – ahogy Lackfi János írja –„Mosogat(ni)/ Egy setét kocsmába'”. A problémák valósak voltak ma is, tegnap is, sőt még holnap is azok lesznek.

Ahogy kilábalunk a romantika romantikus szeléből, egy új kor nyílik meg előttünk: a modernség. Ez azért már sejtet valamit az olvasóval, hogy itt már igen nyomatékos dolgokról beszélünk. De az olyan modernség, amire most ön gondol, még távol áll tőlünk. Előbb még úgy kell áttuszkolni magunkat a szimbolizmuson, a naturalizmuson, a szecesszión, az avantgárdon, az egzisztencializmuson, míg el nem érünk a már számunkra is modern abszurdhoz. Haladjunk most lassacskán, számba véve először az orosz irodalmat. Gogol A revizor című művében az EU-s ombudsman felügyelné azt, hogy a falu a pályázatnak megfelelő dolgokra költötte-e a megszabott EU-s támogatást. Persze, kiderül, hogy senki nem az, aki, de a mű végére, amikor már megjelenik a valódi ombudsman, sajnos legördül a függöny. Egy másik tanulságos orosz műben Iván Iljics munkahelyi balesetet szenved, és meghal. Többek között ezért fontos tartani magunkat az EU-s szabványokhoz, munkavédelmi előírásokhoz.

Madách Imre ügyvéd talán még utána is tudott volna járni ezen ügyeknek, de sajnos akkoriban egy nagy tragédia érte. Vagy ő ért egy nagy tragédiát? Útikalauz nyugdíjasoknak, akik külföldre vágynak c. műve ma is nagy tragédia a középiskolások hányattatott nemzedékeinek. „Kísérjen titeket a Lucifer”, és Madách Imre otthagyta az ügyvédi irodát, s mi csak remélve reméljük, hogy valamikor visszajön. Addig is olvashatunk a bajszos Móricztól. Ott künn a pusztán, ahol a pásztor sem jár, vagy talán csak az, folytatott rovartani kutatásokat, melyeket későbbi művében tárt a nagyközönség elé, miszerint a légy jó mindhalálig. Ezen Pesten akkor nagyot néztek a kortárs írók. Kosztolányi, Karinthy, Babits, Csáth, Ady és még sokan a messzi Nyugatról. A 20-as, 30-as évek íróira a ragadozó jellegű lecsapás és az egymás közti rivalizálás a jellemző. Az akkori avantgárd írók ellenszenvének példája Kosztolányi és Karinthy vérre menő harca. A szépirodalmon keresztül való üzengetés, de facto, anyázás, rémisztő képet fest a költők sorsáról. Kosztolányi akrosztichonban üzen: „Nyald ki a seggem, Karinthi”, persze rá a válasz: „Szegény kisgyermek panaszai, brühühü? Inkább a szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései”. A vérszívó Karinthyt később szomorúan érintette, hogy meghalt Kosztolányi, hogy a zöld tinta kiapadt. „Kinek szidjam így az anyját?” Kiáltott fel Karinthy. Voltak még ott kiszolgáltatott kortársak: Ady Ady, aki aki tiszta tiszta bolond bolond mert mert mindent kétszer mond kétszer mond, vagy József Atilla, akire akkoriban rájárt a rúd, összedőltek álmai, kicsapták az egyetemről. Mondjuk, meg is lehet érteni Horger Antal nyelvészprofesszort, aki a vasárnapi újságot felcsapva olvasta a címében még kedves Tiszta szívvel című verset, de abban olyat ír a költő, hogy betör, meg ha kell, embert is öl. Persze, másnap Horger Antal toporzékolt: „Ön, amig szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén!” Milyen furcsa, Horger Antal nyelvészprofesszor rímekben beszél. Mit tegyen József Attila, kedvenc helyére ment búsulni, a vagonokhoz.

Talán ez vezetett (nem tudjuk bizonyítani, hogy nem) az amerikai irodalom fejtetőre állásához. Arthur Miller Az ügynök halála című drámája nem volt kelendő Amerikában. Ki akar egy olyan előadást nézni, aminek már a címében lelövik a poént? Azon kevesek, akik látták, ugyanerről számolnak be: Willy Loman, az ügynök, tényleg meghal. Beckett drámájával más volt a helyzet. A Godot-ra várva nagyobb hatással volt a népre. Akkor szerte a világon lehetett embereket látni, buszmegállókban, reptereken, éttermekben, a postán, a Vörös téren olyasmire várni, ami talán sosem jön el. Magyarországon Faludy is várt. Mezítláb, ahogy kell, várta a kommunizmus bukását. Rendszerint olyan helyen, ahova még sokan jöttek ugyanezen céllal, egy kellemes erdős környezetbe. Faludy György börtönversek ciklusát írogatta, ami talán a legkiegyensúlyozottabb alkotása lehetett, amit Recsken, a spirituális újjászületés Mekkájában írt. Ahogy akkor boldogan rikolt fel Kínrímek c. versében: „Szibéria!” Ki gondolta volna, hogy bárki is összefut vele akárhol, véletlenszerűen.

Magyarországon 56-ban forradalmi a hangulat. A komoly, igényes, unott arcú, komor, tréfát nem ismerő vegyészmérnököt, Örkény Istvánt szilenciumra ítélik, pedig nem is ő hazudott éjjel-nappal, minden hullámhosszon. Ez idő alatt írja meg komoly, akadémiai hangvételű, gazdasági és társadalmi mutatókkal is rendelkező egyperces novelláit. Ha a huszadik század emberének mindenre csak egy perce van, akkor a huszonegyedik század emberének mindenre csak fél. Nagyocska lépést téve három nevet említek, mint ahogy azt már a romantikánál is tettem: Weöres Sándor és Lázár Ervin. Ez, mondjuk, pont csak kettő. „Csiribiri csiribiri!” Írja Weöres Sándor. Namármost, ahhoz, hogy ilyet írjunk, pár pohárnak azért el kell fogynia. „Négy csillag közt/ Alszom ma” – folytatja. Ha az ivásra még tudatmódosító szereket is szedünk, na annak lesz ilyen a vége. Lázár Ervin nyelvújító a magyar nevek reformálásán mukálkodott, de valahogy a Mikkamakka, a Dömdödöm vagy az Östör nem kerültek fel a listára mint felvehető személynevek. Ezek ketten valahol összejárhattak. Ennyi cifra név! És csodálkozunk, ha a gyerek nem tud kerek mondatokban beszélni.

S a posztmodern. A kortársak, akiket ismerhetünk, ismerhettünk, akik szeme előtt felnőttünk. A nemzedék, akik új világot, stílust, nyelvet teremtettek. Ahogy egy Ivo Andrić nevű Nobel-díjas jugoszláv író mondta: „A költészetben akkor érhető el a legnagyobb siker, ha sikerül meglepni az olvasót valami olyasmivel, amit ismer.” Ugyancsak meglepő, hogy Ivo Andrić milyen jól beszélte a magyar nyelvet. Lehet, csak ezt az egy mondatot tudta, de azt nagyon? Darvasi László, Varró Dániel, Grecsó Krisztián, Lackfi János. Mind olyat írtak, ami nem feledendő, s melyekről azért nem beszél e tanulmány, mert még igazán csak most eszmélünk fel: tényleg! Ez velem is megtörtént. Vannak, akik még csak most vették fel a tollukat, és akiktől még nem tanultunk eleget. Persze, el lehet kezdeni elemezni a meglévő alkotásokat s azok jelentőségét (ahogyan ezt a mű céljául tűzi ki), de ahogy Majakovszkij írja: „Hájas fülbe hogy gyömöszöljek halk szavakat?”

Fotók: Gutási Lukács

Képgaléria: