Green Future 2019

ByeAlexet lehet szeretni, de ezzel nem illik dicsekedni.

A miskolci Bölcsészkar filozófusa már első komolyabb szereplése idején jócskán megosztotta a közvéleményt, és ez az állapot azóta sem sokat változott. Szélesebb körökben a 2013-as A Dal vetélkedőjében ismerhettük meg énekes-szerzőként, amikor a szakzsűri különböző mondvacsinált kifogásokkal, de azért következetesen ellene szavazott. Aztán a közönség mindig továbbjuttatta, méghozzá akkora fölénnyel, hogy a legvégén a „zene-karhatalom” is megadta magát, és Alex képviselhette Magyarországot az eurovíziós parádén. A nagy többség még ekkor is fanyalgott, csak éppen önkéntelenül dúdolászni kezdett, amint a rádióban felcsendült a hivatalosan bugyutának titulált dallam, mi több, a soraival sem tudtunk mit kezdeni: „Az én kedvesem egy olyan lány, akit farkasok neveltek, és táncolt egy délibábbal, majd elillant csendesen az én kedvesem”... A Malmőben elért végeredményt már mindnyájan ismerjük: a tizedik helyre került a 39 induló nemzet között. Erről tudnunk kell, hogy ezt a sikert eddig mindössze négy magyar előadó múlta felül (ha szerénységem engedné, akkor itt rögtön megemlíteném, hogy egyikük éppen Rúzsa Magdi blues remeke volt, az aprócska, a 9. helyezésével, vagyis inkább fordítva, de mindez a lényegen nem változtat).

A médiát ezután sem igazán vádolhatjuk azzal, hogy ByeAlex alá nyúlt volna, de a tények megintcsak a szigorú szakvélemény ellen fordultak, az internetes csatornákon az újabb tételek is könnyedén megugrották a milliós nézettségi szintet. Persze, érdekes módon, továbbra is kevesen ismerték el, hogy kedvelik ezeket az agyszüleményeket, amelyek egyébként már nem egyszemélyes alkotások, a dalnok mellé sodródott három gitáros meg egy dobos fiú, és ha már így történt, akkor a Slepp nevet kapták. Saját bevallásuk szerint a hangszeres kísérők nem vették túlságosan a szívükre ezt az elnevezést, miszerint vontatóhajó nélkül nem képesek haladni, legfeljebb csak a felszínen lebegni.

Nos, ilyen előzmények nyomán kíváncsian vártuk, hogy az adai fürdőmedence partján ki kit fog maga után húzni. A Green Future szervezőit mindenesetre dicséret illeti, hogy többpólusúra szélesítették a fesztivált, és számos pop, rock, rap vagy éppen retró programmal fellépő előadót hívnak meg az eredetileg technoünnepnek tervezett bulik éjfél előtti vendégeiként. Már csak azért is jó választás volt ByeAlex, mert ő önmagában is kétpólusú, sokan kedvelik, még többen nem. Most kiderült, hogy kik azok, akik „lájkolják”: egyértelműen a tizenévesek. Adán ők töltötték ki a nézőteret, igaz, már kezdetektől fogva magának a rendezvénynek is ők a törzsvendégei. Tény, hogy közel ezer néző várta Alexet a színpad előtt, még többen, mint amennyien a helyi csodagyerekeknek számító Phrenia elsőrendű metalcore-zúzására ugrabugráltak az előző egy órában.

Alex dalválasztásában nem találhattunk hibát, valóban egytől egyig fülbemászó szerzeményeket hallottunk, megkapó ritmusokkal, persze leszámítva az egy szál „Az én rózsám” szépséges balladát, ami viszont alaposan a szívünkbe markolt. Amúgy sok dilemma nem lehetett a válogatásnál, mert hát a társulatnak nagyjából annyi saját dala van, ami kitölti a másfél órás műsoridőt. Ezt nem hátrányként említem, inkább az okozott gondot számomra, hogy a bandavezér ceremóniamestert játszott éneklés helyett, ezáltal a refréneket többnyire elhallgatta, s azok kivitelezését a rajongókra bízta. Az igazat megvallva, a támogatást nem is kellett kétszer kérni tőlük, a több száz fiatal fejből fújta mindegyik nótát. Ezek befejeztével viszont nemigen tapsolt senki, de hát ez lassan ki is megy a divatból, hanem inkább a csápolást hiányolta Alex, és túlságosan gyakran idézte a kezdő útonállót (Kezeket a magasba!). A védjegynek számító Kedvesem pedig rockosított ferdítésben került megvilágításba, kemény dobütemekkel, villanygitárral kísérve, ám ez a változat nem tett valami jót az amúgy érzelemdús dalnak meg a jelenlévőknek sem. A „senkise” művésznév alatt tavaly megjelent korskorskors ügyes kis énekelt humoreszk már jobban szólt, az Anya, a Hé Budapest!, a Széllel szemben meg a Fekete úgyszintén megállta volna a helyét magában is, persze a szöveg mindvégig alapos támogatást kapott a nézőtér irányából.

Az előadás legjobb pillanatai akkor köszöntöttek be, amikor a Nehéz vagyok kezdetén akusztikus gitárt ragadtak a matrózok az uszály mindkét szélén, miáltal együttesen olyan örömzenei élményben részesítették hallójáratainkat, amilyet csakis élő muzsika nyújthat. Emellett dicséret illeti Alex külalakját is, hiszen jelentős fejlődésen ment át. Erdei manó jellegű sapkáját végre modernebbre cserélte, és elhagyta az ablakkeret méretű stréber-szemüveget is, helyette a kornak megfelelő pofaszőrzetet növesztett, melynek hossza ugyebár valahol a borosta meg a rendes szakáll között határolható be.

A hivatalos műsorrész befejeztével ugyancsak nem tört ki elsöprő tapsvihar, azt a keveset is elnyomta a másik színpadról áthatoló dübörgés, ezért a legénységnek a kormányossal együtt gyorsan vissza kellett eveznie a színre, mintha követeltük volna őket. Természetesen a ráadást már nem bánta senki, mivel a Még mindig rólad írok dalt tetszetős refrén következett, a Slepp első közös szerzeménye, amelynek sikere, Alex rövid ismertetője szerint, felülmúlta a saját várakozásukat is. Összességében tehát nem maradtam keserű szájízzel a sok ötletes hangszerelés, könnyed dallam meg a szellemes szövegek hallatán, mégis mindvégig olyan érzésem volt, hogy ezúttal a Tisza Adától folyik Miskolc felé, vagyis a négytagú uszály meg a többszáz-tagú rajongótábor húzza maga után a vontatóhajót.

Képgaléria: