Marseille

A forró napsütésben a lépcsők még magasabbnak tűnnek. A hátizsákom a vállamat húzza, de tudom, hogy hamarosan megszabadulhatok tőle. A napfényben az emberek, mint a hangyák, mozognak, sietnek.
A barátnőm a vasútállomás mögött lakik, egy magas épületben, aminek az ablakából a tengert látni. Előttünk régi, elhanyagolt épületek, zsalus ablakokkal és apró erkélyekkel. Algériai kávézókban kövér emberek cigarettáznak, a melegben anyukák húzzák kézen fogva nyűgös gyermekeiket. A kabócák egy percre sem hagyják abba a zúgást, mindemellett pedig egyszerre csörög a villamos, dudálnak az autók, kiabálnak az emberek, pöfögnek a robogók.
A zaj egy percre sem hagy alább. Egész éjjel a doboz alakú szobában pihegek, forgolódom. Habár a nap lenyugodott, a forróság maradt. Néha valaki sikolt, az utcán veszekednek, fékek csikorognak. Hangos csattanásra riadok fel, pár percig fülelek, de semmit nem hallok. Nem tudom eldönteni, hogy a kinti zaj alattomosan bekúszott az álmomba, vagy valóban történt valami. Később újra felkelek. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy hajnali 4 körül egy hűvös fuvallat mászik be az ablakon.
A strandra kiérve éles sziklák fogadnak bennünket. A tűző napban pókként mászunk át a korláton, a köveken, amíg kellő közelségbe kerülünk a vízhez, és ugrunk. Mezítláb egyensúlyozok a sziklán, a nyirkos, csúszós kövön kapaszkodok. Lenézek a vízre, a hullámok a kövekhez csapódnak. Még egyet lépek, egy kicsit közelebb. A nap szúrja a hátam és a tarkóm. Elengedem magam, és háttal ugrok a sós vízbe.

Montpellier

Felvesszük a kerékpárokat a kölcsönzőből, hogy a tengerpartot azzal közelíthessük meg. Ahogy elhagyjuk a falut, amelynek utcáin a csendes, francia délidő honol, nem találkozunk senkivel. Egy lusta macska alszik egy ablakpárkányon, pár ember kuglizik a parkban, a tikkasztó hőségben a csendet a kabócák törik meg. Minket a meleg nem tart vissza, kalapot húzok a fejemre, majd pár kanyar után elérünk egy sást, onnan jobbra fordulunk, és már a hosszú, egyenes kerékpárúton vagyunk. A ruhám lobog a szélben, a kalapom pereme szintén. Két tó között vezet az ösvény, jobb oldalon, mint apró, rózsaszín virágok, flamingók állnak egy lábon. Kecses nyakukkal, mint a pálmafák, a napba nyúlnak, és szinte úsznak a víz felett, mint a lótuszok. A távolban a szőlőlugas felett kolostor emelkedik. A tó partján egy ember horgászik, a nap perzsel. A kerékpárom lassan letér az útról, és a homokos ösvényre vezet. Kabócák énekelnek, szinte elviselhetetlen hangerővel. Apró, homokos dűnék jelennek meg előttünk, az egyikre fel is megyünk, és a másik oldalon végre ott a tenger.
Finom, homokos, kavicsos a part. A hullámok mossák a kagylóhéjakat és a köveket. Kevés ember van ezen az eldugott parton, így vidáman szaladok a hullámok felé. A hideg, sós víz a lábamhoz ér, én pedig ennyi idő után is, mint egy gyermek, nevetve kergetem a hullámokat.
Az egész napos fürdés után egy mellékúton feltekerjük a kerékpárokat a dombtetőre a kolostorhoz. Jegeskávét iszunk a szőlőlugas mellett, ahol egy-egy lusta, kövér páva sétál el mellettünk, gúnyosan méregetve minket, hiszen sós hajunk ragad, a ruhánk pedig átázott a fürdőruhától.
A dombról lefelé tekerve a délutáni melegben megszárad a hajam, a bőrömön pedig a sókristályok virágokat rajzolnak.

Képgaléria: