In memoriam Király Ernő – 1919–2007

Citrusszínek cikáznak a citrafonon. Citrofónia.

...soha nem lészen csend, mondá John Cage. Mint amikor a félig nyitott ablakon behajol a szél a szobába, a világűr csendje, magánya. A szél vajon zene vagy csend? Csakis rajtad áll? Hogy miben hiszel. Vajon csak mi töltjük be kakofónikus kapálódzásunkkal a világűr mélységes szobacsendjét, avagy minden zene, és a zenéből robbant elő a tüdőként táguló Világegyetem is, melynek jótékonyan megtisztító lángjaiban fürdőzünk mindannyian – boldogan, egyszersmind melankolikusan? Móksa. Őrület. Nyers gonzóság.

...és belibben az ajtón a legkisebb királylány. Eddig, két nővérének pompás zongorajátékát hallgatva, szelíd és, garázda lelkemnek éppen megfelelő, aprócska disszonanciával tarkított dallamok óceánhullámainak hátán ejtőztünk, a meglett nővérek bővérű, szépen átgondolt és átérzett muzsikáján – most azonban gyermeki örömöt látok, és persze a fülemen keresztül pillantom meg először. Többnyire. Ballal söpröget a húrokon, miközben a jobbal abálja a szapora, életigenlő/-tagadó dallamot. Alkarral csap le a billentyűkre! Beleszédülök. Amíg ez van, szemeimet befelé fordítva mámoromban megélek, magam mögött hagyva a világot, és átélem: Egyetlenem!, csillagom! Hol vagy most, amikor egyúttal itt ülsz mellettem? Felszabadulás. A világűr csendje csupán derűs illúzió; mint ahogyan maga az űrazúr is az. A válasz csakis benned rejlik, életem Holdja – és persze bennem, bús képű, ám derűs szívű bolondjában a Mindenhatónak. Szóval bennünk, mert mi vagyunk, csakis a mi egzisztál, a színfalak mögött felhasadt a kárpit. Esz-szalám alejkum.

...Pompásak ezek a homoki száraz vörös fröccsök!, vagy csak a pálinka dicsérete marad? Pro és kontra Hamvasnak. Elpipálok egy tömésnyit. (Közben a Zene körbevesz! Itt az én alvó karmám, emitt meg a tegnapi lányok a hangversenyteremben. Kristállyá töredezett fények cikáznak köröttetek, a ló élve marad, a madarak maradnak madárszüleik töltött libanyakán. Gefilte fish. Maradok mongol manódroid. Ki bassza?! Ez az éjszaka a felmagasztosult Ördögé mindörökre. Salóm!)

Szatja. Bazmeg, milyen geci jó ez a zene! Ernő bácsié is, persze, de most a My Sleeping Karmáról beszélek. Rokonok, hogyne!, csak épp más csövekből – húrokból, bőrökből és bádogkantákból – árad ugyanaz az isteni muzsika. És akkor álljon itt végre a tegnapi – reményeim szerint örök – szereposztás: a legidősebb, bölcs megfontoltságú, ugyanakkor angyali mosolyú billentyűbűvölőt Branka Parlić alakította; a középső, már bővérűen több kacérsággal muzsikáló, a disszonancia kibillentő áldására már sokkal többet ügyelő középső királylányt Jelena Simonović-Kovačević játszotta; ez a legkisebb édes manólányka pedig Nataša Penezić volt. A három sorsistennő szerepében pedig felléptek: Mina Đekić (Klóthó), Szabó Tokodi Krisztina (Atroposz) és Nataša Penezić (Lakheszisz) – mondanom sem kell, felejthetetlen alakításban! És a gyermeki Öröm végig az arcokon... Olyan örökséget visznek magukkal tovább, mely hagyatéknál több már nem is cipelhető. És nem is szükséges. Véghezvitték a Csodát: nyersaranyból, rögeinek sarkait és éleit letompítva gyémántot teremtettek. Amely nem csillámlik, csupán szelíden ragyog sokat gyötört homlokaink mögött, csillapítván a lázat, amit e látszatidő, látszatkor fest mindannyiunk elé. Elég!

Elégek tüzeden, csillag, majd hamvaimból megtisztulva harmadnapra felkelek. Nem sírok, csak nevetek. Mondjátok meg igaz nevetek sorban, ti borzlyukamba besorjázó démonai a téridő eme rejtélyes szegletének! Élveteg énetek sorban vessétek le küszöböm előtt, aztán kezdődhet a násztánc. Démonaim, menyecskéim: omoljatok karomba, megpörgetlek, megforgatlak, fogasra felakasztalak; menyecsketánc és nagy közös vihánc, mert ha nem: fel is út, le is út! (Előtted az alagút. Á, la gut ist dieses Gösser.)

Egy instrumentum, ami a növények vonalait, színeit a zenei grafika által szólaltatja meg. Meg egy másik, ami öt citerából pakol össze egy Frankenstein-szörnyet, aztán teljesen elégő áldozatként az ég felé nyújtja kérges tenyeréből a lény patyolat angyalszívét. Vétek az, amit felebarátom/enmagam fájdalmára elkövetek. A többi? (Néma csend.) Csakis az, amit annak hiszel. Semmi más nem számít.

...már ha csak azt vesszük, hogy ez az ember élete folyamán mintegy háromezer(!) népdalt, magyart, szerbet, ruszint és cigányt gyűjtött össze, magában mekkora teljesítmény... és utána avantgárd pályafutása során ezek motívumait és érzésvilágát finoman bele is olvasztotta munkáiba. Meg persze az úgynevezett „klasszikus” darabjai szintén ezekből szopták az anyatejet.

Közben „mellesleg” feltalált és megalkotott két hangszert... Mentett hát ő is – hogy a magas kék Égbe ne mentett volna?! –; de legalább annyira mentenek ezek a csudálatos hölgyek és lánykák is! Mert valljuk be, Ernő bácsi zajjal átitatott bája nem mindenkor és nem mindenki számára befogadható – mint a jó pacal: bőven fogyasztva könnyen megüli a gyomrot –, ők viszont gyönyörű alázattal körbeköszörülték a nyers gránittömböt (miközben hajszálnyit sem éltek a popularitás eszközeivel, hanem bravúrosan megtartották a muzsika esszenciáját). Talán erről szól a lélektől lélekig axiómája.

És nem mellesleg nekik köszönhetem azt is, hogy az utolsó pillanatban elhalasztottam az egyik kedvenc mozimról való „értekezést”, és a fent olvashatót választottam mai mentésem témájául... Namaszté.

Képgaléria: