Biztosan sokan ismeritek az óbecsei, 1987-ben született Ferencz Lajost, a gitáron és dobon is kiválóan zenélő fiút, akinek egész Vajdaság szurkolt, hogy új szívet kapjon, és életben maradjon. Megkértük, hogy mesélje el a történetét, utólag hogyan látja, és hogy van ma, immár házas emberként.

Mikor és milyen betegséget diagnosztizáltak nálad?

– 2012 januárjában, az egyetemista éveim alatt egy közúti baleset során szívnagyobbodást diagnosztizáltak nálam. Ez a változékony lefolyású betegség jelenleg ismeretlen okok miatt alakul ki, és a szívizom gyengülését hozza magával. A kezelőorvosaim kijelentették, hogy nem tudják, milyenek a kilátásaim, és egyértelművé tették, hogy szívátültetésre van szükségem. De mivel Szerbia nem tagja az Európai Uniónak, ezért csak korlátozott számban tudnak ilyen jellegű megoldást kínálni.

Mi volt számodra a legnehezebb, amikor tudomást szereztél a betegségedről?

– Az élet nem egyszerű, folyamatosan tanít bennünket. Amikor az ember rájön, hogy beteg, akkor egy hatalmas leckét kap az élettől. Fontos tudatosítani magunkban, hogy a betegség a miénk, és kizárólag mi vagyunk a felelősek a kialakulásáért. A gyógyítók, vagyis az orvosok megtesznek minden tőlük telhetőt a maguk tudásuk szerint, de nekünk is folyamatosan keresnünk kell a megoldást és a gyógyulást, ami csakis kizárólag a miénk. Ilyenkor az a legnehezebb, hogy az elfogadáson túl fel kell ismernünk azokat az élethelyzeteket, szokásokat, családi és baráti kapcsolatokat, amelyek az életünknek ehhez a pontjához vezettek bennünket. Ezeken a felismeréseken keresztül jutottam el a megbocsátásig, és ez a feltárulkozás adta meg számomra a lehetőséget, hogy tanuljak, fejlesszem magam, és úgy gondoljak magamra, hogy van jövőm.

Történt életmódváltás nálad?

– Az orvosok által javasolt ágynyugalom és gyógyszeres kezelés mellett táplálékkiegészítőt kezdtem el kúraszerűen szedni, illetve belefogtam a candidadiétába. Nemcsak ez vezetett a gyógyuláshoz, hanem az is, hogy elkezdtem aktívan foglalkozni a spirituális, mentálpszichés elmével, azaz saját magammal. Naponta jógáztam, meditáltam, imádkoztam, illetve akkupresszúrás gyakorlatokat végeztem. Így tudtam szembenézni azzal, hogy a betegség nemcsak a fizikai valómban létezik, hanem mélyen bennem van. A test és a lélek az, amivel jelen vagyok a világban, és a szellem az, ami összeköt a mindenséggel, valójában ez az isteni ajándék. Ez a kapcsolat segített abban, hogy megtaláljam a módját a saját magammal és az Istennel való kommunikációra. Megerősödött az Istenbe vetett hitem, és ezáltal tudtam egy teljes jövőképet elképzelni a magam számára. Sokat köszönhetek dr. Papp Lajos professzor úrnak, aki felhívta a figyelmemet az erdőben való sétáknak és a természet befogadásának a fontosságára. Megtanultam, hogy mennyire értékes dolog kijárni az erdőbe, és hosszú sétákat tenni ott, ami nem csupán a mozgás miatt hasznos. Az erdő avarjából felszálló párák természetes antibiotikumként hatnak az emberi szervezetre, illetve az illatok és a hangok megnyugtatják az elmét és a pszichét egyaránt. Bátran ajánlotta, hogy öleljem át a fákat, mert egy embernek naponta nyolc ölelésre van szüksége. Természetesen gyógyszeres kezelésben is részesültem, hiszen a szívműködésen stabilan negyvenszázelékos volt, ami egyharmaddal kevesebb, mint egy átlagos ember szívműködése. Ez azt jelenti, hogy a két szívkamra között az egyik billentyű átengedett, így a szívizomnak többet kellett dolgoznia a normális vérnyomás elérése érdekében. Ezt az állapotot három évig tudtam fenntartani, majd 2015 nyarán elindult egy zuhanás, megjelent az ödéma, a lábam vizesedett, és ezáltal megnőtt a testtömegem. Többször voltam olyan helyzetben, hogy a sürgősségi mentő szállított el, és a szigorú életmódváltás ellenére egyre csak romlott az állapotom. 30 kilogrammal növekedett meg a testtömeg, ennyi felgyülemlett víz volt a szervezetemben. Télen egy hónapot töltöttem a kaposvári kórházban, ahol volt időm felkészülni a végső küzdelemre. Innen a budapesti Semmelweis Kórházba kerültem, ahol az volt a terv, hogy egy ICD készüléket építenek be a szervezetembe.

Ez nem történt meg?

– Nem, mivel ezt az operációt megelőzően végre kellett hajtani rajtam egy mandulaműtétet, hogy elkerüljék a fertőzést a készülék beépítésekor. A mandulaműtétet követően a szervezetem egyszerűen feladta a harcot. Tisztán emlékszem arra, hogy vért köhögtem fel, és a nővérek zsákokat hordtak be, amiket telehányok vérrel. Három nap múlva a Semmelweis transzplantációs osztályán ébredtem fel mozgásképtelenül, 45 kilogrammra fogyva, lélegeztetőgépre és egy külső szívtámogató gépre kapcsolva. A hasamban több drén volt elhelyezve, amik arra szolgáltak, hogy elvezessék a szervek közötti nedveket. Amikor az ember egyedül marad saját magával úgy, hogy nem képes kommunikálni a környezetével, és képtelen az alapvető mozdulatokra is, akkor rádöbben, hogy ki is ő valójában. A Semmelweis dolgozói gondoskodtak arról, hogy hasznosnak és értékesnek bizonyuljon az az idő, ami megadatott számomra. A gyógyszeres kezelés mellett gyógytornákat végeztem, amik során a hétköznapi ember számára teljesen természetes mozdulatokat kellett újratanulnom, mint például a lábamat megemelni vagy az ágyban felülni.

Mikor kezdted el jobban érezni magad?

– A transzplantációt követően a korábbi nehézségek már nem jelentettek akkora kihívást. Jó érzés volt a tudat, hogy új erőt és új életet kaptam. Idővel elértem, hogy önállóan elvégzem a napi rutinhoz szükséges mozdulatokat. A szívtranszplantáció egy végleges megoldás, ami teljes életminőséget szavatol, de egyfajta szimbiotikus kompromisszum is, mert gyógyszerekkel egy olyan állapotot kell fenntartani a szervezet immunitásában, ami lecsökkenti a kilökődés esélyét, vagyis mesterségesen rontva van az egyén immunrendszere, hogy hosszú életet élhessen. Szerencsére sok pozitív példával találkoztam, és ez engem is megerősített a folytatásban. A műtétből való lábadozás után hazatértem Óbecsére, és kilátogattam a Malomfesztiválra is, hogy megköszönjem az emberek támogatását és segítségét. Nem számítottam rá, hogy itt fogok megismerkedni a jövendőbeli feleségemmel, akivel ma Szegeden élünk és dolgozunk. Ezután egyik dolog követte a másikat, elkezdtem dolgozni, a távkapcsolatot leküzdve megtörtént a lánykérés. El kellett fogadnunk, hogy az állapotom fenntartása érdekében Magyarországon kell élnük, és emiatt Szegeden élünk és dolgozunk. Keményen meg kellett dolgoznunk a stabil munkahelyünkért, közben átképeztem magam, hogy több lehetőségem legyen. Arra törekszem, hogy olyan legyen az életvitelem, amely támogatja az állapotomat, illetve visszaad a környezetem számára egy olyan mondanivalót, ami mindenki számára elérhető. Igyekszem úgy élni, hogy megóvjam a környezetet és az egészségemet. A foglalkozásomból adódóan most egy olyan technológiai módszert népszerűsítek, amellyel csökkenthető a vegyszerek használata a háztartásban, a tisztítószereké és a rovarölő szereké egyaránt. Sok minden átértékelődött bennem. Az életutam felénél értettem meg, hogy mi az igazán fontos, és hogy hogyan szeretnék élni a továbbiakban.

Képgaléria: