Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2020. Novella, 2. hely

Lépcsőforduló

A sérülésem óta először jöttem a szülővárosomba. Régebben felüdülés volt végigsétálni a nagyváros nyüzsgő forgatagán, belesimulni a járókelők tömegébe, bejárni a már oly jól ismert utcákat. Most ijesztően idegennek tűnt minden, amit eddig ismertem. Elveszettnek éreztem magam, ahogy a mindig zajos központon haladtam végig, mintha egy szappanbuborékban lebegtem volna pár centivel a föld felett, elválasztva mindentől és mindenkitől. A park mellett magasodó zeneiskola ódon épülete felé tartottam. Ahogy beléptem az öreg falak közé, egy ismerős, magával ragadó érzés kerített hatalmába, pont mint évtizedekkel ezelőtt, amikor édesanyám először hozott ide. Egy érzés, amiről azt hittem, menten ledönt a lábamról, de ugyanakkor előre is visz.

Először jártam az akkor hétéves szememmel óriásinak tűnő, újonnan felújított, méltóságteljes épületben. Harminckilenc lépcsőfokot kellett megtenni az első emeletig, pedig azt vártam, pont negyven lesz, hülye csigalépcső. Ahogy a lépcsőfordulóban álltam a még előttem álló emelet megmászásához erőt gyűjtve, a hiányzó negyvenedik lépcsőfok utáni vágyakozásom okozta mély űrt egyszerre csak csordultig megtöltötte egy ismeretlen dallam. Az emeleti folyosóból nyíló belső udvar felől jött, a hűvös őszi szél tárta ki az egyik udvarra nyíló ablakot, amely a hang forrása volt. A hangszín ismerős volt, de még sohasem hallottam ilyen fényesen, ennyire tisztán és érthetően. Hívott engem, és én menni akartam, de a lábam gyökeret eresztett. Csak álltam ott, ügyet sem vetve édesanyám sürgető szavaira, és hallgattam Chopin A-moll keringőjét: akkordok, ritmus és melódiák tökéletes kompozíciója egy titokzatos ablak mögé rejtve. Ott, abban a szűk kis lépcsőfordulóban szerettem bele a zenébe.

Ahogy a szellő meglibbentette a függönyt, annak takarásából végre láthatóvá vált a hangszer, mellyel előtte képeskönyvekben és fényképalbumokban már találkoztam, de igazán csak most pillantottam meg először. A hatalmas, fekete zongora, a fekete-fehér billentyűk monoton színei az egész épületet eddig nem látott árnyalatokkal borították be. Láttam a hangszer lelkét, és a mély feketeségben benne láttam az akkor hétéves megszeppent kisgyermeket, a jelenemet és a jövőmet, életet és halált. Attól a perctől kezdve, hogy anyám a második emeleti irodában beíratott a zeneiskolába, nem telt el nap, hogy ne ültem volna le a zongorához. A hangszer lett a legjobb barátom, a támaszom, a vigaszom és a legfőbb bizalmasom. A zene lett az élet.

Most keserű reménnyel eltelve lépkedtem felfelé, a csigalépcső fokait számolgatva. Harminchat, harminchét, harmincnyolc... Harminckilenc. Nincs negyvenedik lépcsőfok. A lépcsőfordulóban álltam annyi év után, és mint naiv kisgyermek, reméltem, hogy újra hallom majd a dalt, amely betölti a bennem tátongó űrt, amely élettel tölt el, amely a világot ezernyi színnel ragyogja be, mert ha valahol, akkor itt lennie kellett zenének. Vágyakozva néztem a belső udvarra nyíló ablak irányába, de az csukva volt. A szüntelenül dallamok keveredésében zsibongó épület első emeletének lépcsőfordulójában most nem hallottam egy árva hangot sem. Immár biztos voltam benne, hogy a sérülésem napjától fogva a halál fekete keringője visszhangzik a fejemben lehalkíthatatlan, ordító csendként.

Képgaléria: