91. rész – Emlékezz rám
Míg élt Erzsi mama, nem múlt el úgy év, hogy ne gyűjtött volna gyógyfüveket, melyek mindig kéznél voltak, ha a családban valakit elkapott a nyavalya. A cickafark, a zsurló és a csipkebogyó szinte folyamatosan bevetésen volt. Biztosan lapult még sok minden nagyanyó tarsolyában, de az én memóriám (sajnos) csupán ezekre korlátozódik. A cickafarkhoz fűződő emlékem viszont annyira bevésődött, hogy szinte most is látom őt, amint ott görnyed a rózsaföld szélénél, és csippentgeti a legszebb virágú növényeket. Derékig érő ébenfekete haja befonva, kontyba kötve a feje tetején, kendő alá rejtve. Görbe ujjacskái, földes körmei, munkától kirepedezett, érdes bőrének érintése mind itt vannak velem. Ahogy fogja a kezem. Ahogy évekkel később messzeségbe vesző tekintettel ül a ház ajtajában a lépcsőn, és élvezi a napsütést – akkor már fiúsra nyírott, rövid, őszes kefehajjal. Mindig mosolygott rám. Akkor is szeretettel és határtalan örömmel fogadott, amikor már nem volt tisztában azzal, hogy ki is vagyok én. De addig, míg a memóriája rendben volt, és míg biciklire tudott ülni, minden évben kemencében sült lucapogácsával ajándékozott meg szülinapomon. Sosem felejtette el, pedig a rengeteg munka mellett nem lett volna csoda. Most látom csak, Erzsébet-nap van ma. Biztosan ezért is jutott eszembe Erzsi nagyi. Megsúgta.
Mintha a világ egyre erőszakosabban gyömöszölné be a természetet a feledés koporsójába, egyre tiltakozóbban zárkózik el tőle, feledi a természetes gyógymódokat, a fűben-fában rejlő orvosságokat, az anyatermészet gyógyító erejét. Mintha minden és mindenki egyre sebesebben örvénylene a plasztikus, hermetikusan lezárt mű világ középpontja felé, ahonnan nem lát ki többé, és feledi a körülötte létező univerzum emlékét.
Azóta, hogy a Kopaonikra költöztünk, valamennyivel nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Több kedvvel mozgok és tevékenykedek a házon belül és kívül egyaránt. Ráébredtem, hogy valóban a természetközeliség volt az, ami hiányzott nekem Belgrádban. Minden egyes alkalommal, amikor kilépek a házból, boldogan szippantom be a gyógynövényektől illatos friss levegőt. Felbecsülhetetlen kincs ez, ami röpke pár éven belül innen is el fog tűnni, mert a pénzhajhász emberek tönkreteszik a környezetüket. Rengeteg új szálloda, kisebb-nagyobb vendégház van épülőben. Fejlődik a turizmus. Persze a pénz azoknak a zsebébe folyik, akik már egyébként is dugig vannak vele. A természetre nyilvánvalóan senki sem gondol. Az építkezések mocskát érintetlen legelőkre, facsemetékkel telitűzdelt parcellákra okádják ki, ezzel használhatatlanná, terméketlenné téve a földet. Egyre kevesebb a fa (több részen új sípályát hoztak létre, amit hatalmas erdőirtás előzött meg), egyre több a szanaszét hagyott hulladék, egyre szennyezettebb a környék itt is. A tíz évvel ezelőtti érintetlen tájat fénysebességgel mocskolja be és szentségteleníti meg a kétlábú. Kár, hogy ez ellen nincs mit tenni, még akkor sem, ha a környékbeliek összefognak. Pénz beszél, kutya ugat – ugyebár.
Amíg tehetem, örülök a friss levegőnek, a szép tájnak, a sok csipkebogyónak az út mentén (amelyből már beraktároztam télire – fagyasztottam, teának jó lesz) és a rengeteg cickafarknak, melyből bárhol szedhettem, mert a birtokon nem kellett félnem attól, hogy valaki vagy valami összemocskolta valamelyik testváladékával.
A múlt héten disznót vágtak a háziak, de mire kiértünk a gyerekekkel a helyszínre, a két áldozatot már jócskán szétkapták. Egyiknek csak a csontváza himbálózott a plafonból lógó kampón. A másiknak épp a háta közepéről nyesték le sávokban a bőrt, a szalonnát. Az egyik fejet kefével mosták közben. A dörzsölés megremegtette a toka háját. Kotlós közben a belet mosta (Kokának hívják a nagymamát a háziak, ami onnan ered, hogy az apukája Csibécskének becézte gyermekkorában, majd az évek előrehaladtával kotlós lett belőle, amit persze nem bántó szándékkal ragasztottak rá, szerencsére nem is haragszik érte). Körülbelül akkora lehettem, mint Zoi, amikor legutóbb disznóvágáson vettem részt Tamás bátyónál (ha nem számoljuk a sulis kaszapolást Szegeden). Élmény lett volna újra pörkölni, de talán majd jövőre arra is sor kerül!
Koka szinte minden nap meglep valami finomsággal. Ma éppen egy nagy marék füstölt disznóbéllel ajándékozott meg. Első alkalommal kóstolom, eddig sosem volt hozzá szerencsém, de mondhatom, nem ez lesz az utolsó! Igazán ízletes, kissé rágós, kellemesen füstös és sós, helyenként enyhén krémes a zsírtól, és hmm, valóban nagyon finom! Rágó helyett (is) szeretettel ajánlom mindenkinek! Nem kell finnyáskodni. Többször átmosott bélről van szó, mely egy éjszakát sós-ecetes vízben alszik, majd újra mossák, és pár percre megmártják a lobogó vízben. Csepegtetés után újra sózás következik és egy éjszakai pihenő, majd pár órás füstölés és szárítás.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá