Ahriman – Metál és misztika

Az Ahriman zenekar tagjaival nem egy kietlen sziklavár közepén beszélgettünk, de majdnem. Hegy volt, természet, tó, erdő, fa szintén. Kedves nagyik is, akik unokáikkal oda-odapislantottak a 42 fokban tiszta feketébe öltözött társaságra a Mátra-kemping tövében. A zenekar az idei Fekete Zaj Fesztivál fellépője volt, a koncert előtt pár nappal pedig igent mondtak egy interjúra, egész pontosan Lédeczy Lambert (a továbbiakban L.) énekes, Benkő Zsolt (Zs.) és Szalma Tamás (T.) gitárosok. A beszélgetés első része is annyira csapongó volt, mint a lentebb található, ott is volt szó mindenről, lentebb is!

Az Ahriman jellege nagyon sokat változott az elmúlt évek során. A black metál egy része a szélsőséges keresztényellenes nézőpontról idővel elmozdult a spiritualitás, a panteizmus felé. Úgy gondolom, egy hasonló ívet ti is megcsináltatok. Miért van szükség az irányfinomításra?

L.: A természet ereje megfékezhetetlen, viszont odaadó. Én ebben találtam meg azt a hitet. Az ember érik, fejlődik, és kialakul egy világnézete. Sokan keressük ezt fiatalon, a legtöbben először a lázadásban találjuk meg, úgyhogy igazából onnan indultunk mi is, az volt az elsődleges álláspont. Aztán ez fejlődik és finomodik. Persze a lázadás megmarad, csak minőséget vált. A korai anyagaink az okkultizmus, a gonosz, az ördög témájával foglalkoztak, de idővel minden tárgykör kimeríthető, ismételheted magad, vagy időnként visszatérsz hozzá. Az évek alatt próbáltam az ideológiák között azt az utat megtalálni, ami a hidat képezi az anyagi és a spirituális világ között. Nem a mesékben vagy a pénzben akartam hinni, kerestem azt a vonalat, ami nekem teljes mértékben nyújthat valamit. Ezt pedig ebben a természet-világegyetem témakörben találtam meg. Zeneileg ezt próbálják a többiek alátámasztani, emiatt a zene is változik, idomul, összhangban kell lennie a koncepcióval.

A zenei részt hogyan tudjátok alátámasztani, milyen koncepció rejlik mögötte?

Zs.: Én nem vagyok tagja a kezdetek óta a zenekarnak. Én csak az elmúlt 8 évről tudok beszélni. Az Ahriman esetében azt el kell ismerni, amennyiben a hangszerelésről beszélünk, hogy a legfőbb alkotóerő Márta Zoltán, aki billentyűs hangszereken játszik. Ő hozza a szintitémákat, s mi eköré építkezünk. Mostanában inkább ezen alapszik a dalírás. Saját témái persze mindenkinek vannak, ezeket később illesztjük bele ebbe a keretbe. Szerintem attól lesz egyedi íze az Ahrimannak, mert Zolinak eléggé jellegzetes témái vannak.

Vannak olyan gitár-basszus ötletek, amik nem férnek bele?

Zs.: Persze, nem is kevésszer esik ez meg. De ne gondold, hogy ez csak a két említett hangszer esetében történhet meg. Vannak olyan szintitémái Zolinak is, amik kimaradnak, vagy változtatunk rajta. Néha vannak iszonyú jó ötletei, amelyek túl elszálltak, ilyenkor mondjuk neki, hogy Zoli, azért ezt majd a szólólemezedre hagyd! (Nevetés)

L.: Piszok sok idő, míg összeáll egy dal, és akkor még nem is említettük azt a munkát, ami egy lemez megírásához kell. Ha kizárólag erre fókuszálnánk, sokkal gyorsabban követnék az anyagok egymást, de ott a család, a civil munkahely. Nem ebből élünk, mindenkinek megvan a saját élete, csak akkor tudunk ezzel foglalkozni, ha időnk van rá, amit öt ember esetében elég nehéz összehozni.

Zs.: A dalok megszületésével kapcsolatban azt is figyelembe kell venni, hogy vannak olyanok, amelyek pillanatok alatt összeállnak, de olyanok is, amelyeket többször is teljesen átírunk. Érzed, hogy valami nem oké, nincs húzása, volt már, hogy egy évig gyötrődtünk valamivel, aztán egyszer csak a lemezfelvétel előtt atomjaira szedtük, újra összeraktuk, és elnyerte végső formáját.

Tapasztalataim szerint a szólógitárosok igencsak rá tudnak görcsölni egy témára. Tamás, neked mennyire jönnek zsigerből az ötletek?

Zs.: Tamás is rá tud görcsölni. (Nevetés)

T.: A nevében is benne van, hogy szóló, nem marad rejtve, meghallja az ember. Mindig bennem van egy bizonytalanság, hogy ez most így tényleg jó-e. Nálam ez úgy működik, hogy van egy rész, amiről kristálytisztán tudom, hogy annak benne kell lennie. Ez nem feltétlenül kezdés, befejezés, hanem egy ösztönös motívum, akár három hang, amely szinte azonnal megszületik, majd eköré próbálok építkezni. Ha elkészült, akkor szükségem van arra, hogy egy külső fül is meghallgassa, hogy tényleg rendben van-e. A természetes bizonytalanságot néha egy csapattag tanácsa, néha az idő oldja fel. Ez a része csapatmunkának tekinthető, én pedig igyekszem beépíteni a visszajelzéseket. A legutóbbi lemeznél például feljátszottam egy szólót, visszahallgatva egy kicsit szokatlan volt, majd rájöttünk, véletlenül nem megfelelő helyre lett beillesztve. Aztán a helyére tettük, és rájöttünk, mégis úgy jobb, elcsúszva. A véletlen is meg tudja adni a végső formát.

Lassan 30 éves lesz a zenekar, a megalakulás óta sok minden megváltozott a világban. Hogyan érzékeltétek ezt magatok körül?

L.: A kilencvenes évek elején a death metál nagyon ment, robbantak északon a skandináv problémák, amiből Magyarországon inkább gúnyt űztek. A black metál, illetve az extrém zenei színtér általában sem olyan szélsőséges már. Ezen az internet nagyon sokat változtatott. Mi anno leveleztünk, kazettákat cserélgettünk egymással, szórólapokat küldözgettünk a fanzinokról, kiadványokról, magunk menedzseltük a zenekarokat. Az internet robbanást okozott. Mindenki könnyen tudott zenekart alapítani, menedzselni, jöttek a honlapok, ekkor már nem fénymásoltunk, a kézzel írott biográfiák kora lejárt. A zenédet, képeidet, szövegeidet is felrakhattad egy olyan felületre, amely bárki számára elérhetővé vált. A túl sok információ miatt manapság sok érdekes dolog mellett elmegyünk. Anno volt egy kicsit több időnk megállni, megnézni, meghallgatni az anyagot, utánajárni a háttérinfóknak. Manapság naponta akár tíz zenekart is meghallgathatunk, ez annak idején lehetetlen volt. Ezt fura megélni, még mindig a régi időkben vagyok, adok időt az anyagoknak, és nem fél másodperc után döntök. Ez a gyorsított világ a zenekarokra is negatívan hat, a minőségi zenélés nem olyan magas szintű, mint régen volt.

Mitől volt régen más a metál zene, mint most, mi az, ami hiányzik belőle?

L.: A korai bandák szerintem azért tudnak ma is ekkora hatással lenni a fiatalokra, mert nem maradt fent olyan sok dolog róluk. Ma már minden zenészről tudsz valami olyat, ami valójában nem is érdekel, de nem is kellene, hogy érdekeljen. Ki mit eszik és mikor? Ez a művészet szempontjából nem fontos. Sokak számára a Bathory azért bír kultikus jelleggel még ma is, mert szinte semmit nem lehet tudni a korai időszakáról. Talán szerencse, hogy nem tudjuk, Quorton milyen hülyeségeket mondott vagy csinált, ez meghagyta neki azt a legendás szerepet, amit a mai bandák már nem igazán tudnak. Ott van például a Behemoth esete. Nergal az egyik legmenőbb celeb Lengyelországban, tudod, hogy saját jógamestere van, hogy melyik parkban fut, milyen cicája van és hogy az mit eszik, a dedikálását élőben közvetítik. Én ezekre nem biztos, hogy kíváncsi vagyok, és abban sem vagyok biztos, hogy akármelyik rajongónak foglalkoznia kellene vele.

Tehát hibának tartod a hétköznapi élet összemosását a zenével?

L.: Igen, mert aki művészként nyilatkozik meg, annak egy bizonyos szintig érinthetetlennek kell lennie, a magánéletével megfojthatja az alkotást. A zenészek a feltörő tudatalattiból tudnak mondanivalót képezni, ebből lesz a zene, nem abból, hogy kinek mit evett a macskája. (Nevetés) Amikor leülsz zenét hallgatni, ennek kell magad átadni. Az érinthetetlenség sokak státusát meg tudja emelni, ilyen Jim Morrison is, esetében az istenképzésből is üzletet csináltak a zenén belül. De ilyen a világ, üzleties, kiárusító. A kereszténységet is vehetjük egy másik példának. Napjainkra abból is eltűnt a misztika. Manapság a kereszténységről a keresztes háborúk kegyetlenségére asszociálsz, a pedofil papokra és egyéb olyan dolgokra, amiket azelőtt nem tudhattál. Emiatt a kereszténységben is létrejött több irányzat, ahogy a metálban is vannak bandák, akik egyre undergroundabbak, nem engedik magukhoz közel a nyilvánosságot. Újabb klikkek jönnek létre, kisebb csoportok. A kereszténységen belül is már több Jézus van, újabb irányzatokat termel önmagán belül.

Mi értelme van középkorúként zenéléssel foglalkozni, és hol van ennek az egésznek az értelme?

T.: Nekem meggyőződésem, hogy nem azért jöttünk le a fáról, hogy ne teremtsük meg az álmoknak, gondolatoknak ezt a fajta világát, amit művészetnek nevezünk. Ez olyan dolog, ami sokkal súlyosabb az ember életében, mintsem életkorhoz lehessen kötni. Mialatt emberként kiegyenesedve járunk a földön, közben álmodunk, és olyan dolgoknak adunk formát, mint a film, az írás, a képzőművészet. Ha van mit kifejezni, akkor meg kell valósítani.

Zs.: Én nem kézzel fogható dolgok miatt kezdtem el zenélni, sokkal inkább hangulatok miatt. A Mörbid Carnage-ban például az agresszió, alap ösztönök jutnak kifejezésre, az Ahriman már egy sokkal spirituálisabb hangulatot bír. Abban biztos vagyok, hogy ezt erőltetni nem szabad. Én addig csinálom, amíg meg nem szűnnek ezek az érzések. Ne kérdezd, hol a határ…

L.: Amíg az univerzum titkai rejtve maradnak előttünk, addig nekünk is lesz mondanivalónk.

(Vége)

Képgaléria: