Mécsvirág együttes: Folyók fölött – 2020

„Istenben a tökéletlenségemet feledem. Magamban bűneimet látom, tükörképemben a vágyaimat, hogy a bűneimet feledjem. S ki jönne rá ebből, hogy Isten a vágyaim tükörképe, melyben úgy mártózom meg minden reggel, mint egy tiszta tóban?”

(Verebes Ernő: Magzatlégzés)

Idehull a csillagok puha zápora; az egeknek minden selyme, bársonya.

Mintha... ágak nőttek volna a törzsemből. Ágak nőttek törzsemből. Súlyos lettem. A világbakelit körbefordul. Fogjuk rá, hogy itt kezdődik. Itt kezdődik. (Első ének)

Domi, ó! Állok a padon – nincsen irgalom, a férfiú is megnyilatkozik. Bontott akkordjai a fellegajtót nyitogatják – azt beszélik, hogy szeret egy lány (közben meg ezer is, asszony is, éngemet, báris) –, a leány pedig, ahogyan először dalra fakad, nektárral hinti meg szikes lelkemen az aszott kaszálókat, réteket. A lélekzet azonmód fennakad. Lehelet megszegik. Hangja fehér galamb könnyű röpte. Derűm, kedvem egyre csak emelkedik. Ingemen napsugár csorog, az aranymálinkó éneke megédesíti minden hajnalaim keserű kávéját. Fényképezzetek!! Hol van a blitz??! (Második ének)

Máig sem találtam meg az igazit... talán nem is igen létezik... egyelőre... szomorú álom az életem... SEGÍTSETEK! (Harmadik ének)

A rózsás ujjú Hajnal árkádjai alól előlépő lányka most visszaragasztja az ellopott Napot arra a fakókék Égre, hogy holnaptól újra jajvöröset rajzolhasson eléd minden mosolygó reggelére. Bizsergek. Bal hüvelykem s jobb combomtól a bokámig mindenem. (Negyedik ének)

Amerikába? Na neee... Ül a budin – azt’ gól! Bájos ez a párbeszéd. Dúr, moll. Ahogyan az illik. Ahogyan az a nagy felhőkönyvben meg vagyon írva. Mert a megkarcolt bárányfelhő sehol se nem vérzik. Mért van, hogy a párkák mindenütt ezt érzik? (Ötödik ének)

Szerelem, akár az elrozsdált, csöpögő vízcsapot: szerelem – belső hallásra. Mióta magamra eszméltem, mióta a vizek felett lebegő Ige, a gondolat, az íz, a hang átrezgi lelkemet: ez a dal!... Néma nemzedék. Hányszor felcsendült! És hány torokból, hány hangszerről! És most is... ez az éteri duett... Ismét telibe talált, barátom. Egy vérből valók vagyunk te meg én, mindmáig, igaz? (Hatodik ének)

...A zene cseles, a duó ismét rafinált, a régóta ismert, eddigelénemannyirarajongott szöveget meg egyszerre csak megszeretem – hiszen a lemezen most nyitja egyidőben minden puha szirmát a fehér mécsvirág. A Melandrium album. (Hetedik ének)

Zentai hajnal. Fénnyé olvadsz, majd lassan végighömpölyögsz a gesztenyesoron. (Nyolcadik ének)

...Ez a blues viszont minden bizonnyal szerdán született, szerda este, amikor a csillagtenger a partra dagálykor kiböndörödött-pöndörödött, de hogy azután minden matróz vidáman köszöntötte az újjászülető naphajnalt, ahhoz kétség nem férhet – fel ne cseréld hát a lisztszürkét s a búzafehéret! (Kilencedik ének)

...talpfáid kátrányillata most is nagyon jólesik. Estikék, szaglóhámomon most nekem is. Ezt a Szabadkát ismertük mindahányan. Az évek, persze, szállnak most is, azóta is, mint a percek. Tekinteted kékgyöngy harmatában szemem őzbarna szúja perceg. (Tizedik ének)

Zyntharew. Hosszúsor várfalak. Ősklasszikus. Hozzányúlni nagy bátorság – nem mintha ez volna az egyetlen ilyen a korongon. Itt picit rezgett a léc – de a kalappal mindazonáltal lefele! (Tizenegyedik ének)

Ha a Folyót úszod át éppen, angyal, akkor most már vissza ne fordulj, bármennyire is fáradt a tüdőd, akármennyire is kimerültek evezőszárnyaid – mert félúton tartasz éppen. Könnyen meglehet, a sodrás a következő félidőben egyre kegyetlenebbé válik majd, ám ahogyan a zuhanást, az mennyekből való hirtelen letaszajtást is könnyedén túlélted, úgy ez sem jelenthet majd különösebb megrázkódtatást számodra, ó, te, égben megóvott! Ússz csak tovább, angyal! Hiszen valaki szomjazik a szívedben... (Tizenkettedik ének)

...az utad második fele éppen úgy hömpölyög, mint a finoman habzó, lágy búzasör a torkodon lefele. A Shakespeare Összes Röviden, persze. Vagy mint a szerda estéd a végéhez közeledve – ám ez a csodás korong, ez a demiurgoszi érzékvarázs korántsem! Ennek sose legyen végezete! Csak épp ez a lírai krónikás itt agyban kissé kólikás. Volna szél, mi bárgyuló fejéből minden kábulatot kifújna? Volna, édes, volna.

Ez is bátorság. Gyönyört pedig csakis az szülhet. Gyönyörködöm bennetek. Ezt a dalt igazándiból énekelni, játszani, átrezegni a legszebb. Próbáld meg, kedves olvasó! Gyöngyöm, violám, mindenem. (Tizenharmadik ének)

...simogatom a virágok nevét, számban a szó mint jázmincukorka elolvad, ahogy homlokomon megalvad ez az aszott rét, a csend, úgy jelensz meg horizontomon időről időre. Köszönöm, hogy véget ér az ősz. Tél fagyassza rám óvó páncélját. Fúvósok a hajnal kapuinál: minden ösvény hozzád vezet, puha ajkú kedves.

Éneked énekünk éneke.

Sovány bogár száll a kezemre.

Kövekkel csobbantott köreid között otthonra lelhetsz itt – te is –, idegen barátom. Országok híján. Folyók fölött.

Forró szél áramlik be a télbe ájult ablakomon. Valaki szomjazik a szívemben. Mért szór szikrát még az elektromossággal dünnyögő mozdony is? Botrány. Próbálok kipislantani a koponyámból, hogy lássam, mi, merre, meddig, de a mindenható katlanjai egyfolytában telehintik a szememet parázzsal. Csak csorog ki a sok csillag a talpamból. Hová prófétáljak így? A vakságomba?

Ki fejez be ilyen kérdéssel egy ilyen írást? Egy bolond?

A zentai Mécsvirág együttes tizenöt évvel ezelőtt jött létre. Tagjai: Verebes Krnács Erika előadóművész, Baráth Hajnal Anna és Zsoldos Ervin verséneklő. Ahogyan az együttes a nevében a rét, a mező jó illatú virágának, a mécsvirágnak a csodáját őrzi, amikor az estefelé kinyílik, fehéren vagy vörösen virít az estébe hajló világban, mint az éjszakában pislákoló mécses lángja, úgy szeretnék a csoport tagjai hallgatóságukkal felfedeztetni és megszerettetni a népdal, a zene, a vers, egyszóval az énekelt vers legapróbb csodáit és szépségeit. 2015-ben a város legrangosabb elismerését, a Pro Urbe díjat vehették át.

Képgaléria: