A vírus hozta tilalmak és lemondások után ismét megrendezték Európa egyik legnagyobb fesztiválját. Kellett egy ilyen kísérlet, a nyulak pedig önként jelentkeztek, sőt még fizettek is azért, hogy részt vehessenek a kísérletben. Aki bulizni akart, annak ezúttal tényleg el kellett olvasnia a terms and conditions részt, mert nem mehetett be akárki. Egyik pillanatban magam is azon törtem a fejem, hogy vajon miért is próbálkozom a bejutással, amikor az egész fesztivál nem más, csupán anonim fellépők sokasága – közvélemény.

Az exitezésben magában nem volt a számomra semmi új. Koncertek, bulik, ének, tánc és ugrálás – ezek egyáltalán nem voltak ismeretlenek a számomra. Egyedül ami újnak számított, az az volt, hogy idén készen álltam arra, hogy teljesen egyedül fussak neki az előttem álló négy napnak, és azt is józanul. Amikor a kezemre húzták a karszalagot, még csak nem is sejtettem, hogy mire vállalkozom. No, mondjuk, azt sem értettem meg rögtön, amikor az ismerőseim azt mondták, hogy egyedül fesztiválozni rohadt jó dolog, és mindenkinek legalább egyszer az életben ki kell próbálnia.

Amikor az ember figyelmét nem vonja el a társaság, több ideje marad arra, hogy alaposabban szemügyre vegye a körülötte történő dolgokat. Az eltúlzott alkohol- és drogfogyasztás még csak nem is számított meglepőnek. S ha választ kellene adnom arra a kérdésre, hogy mi vonzza ide a fiatalokat évről évre, a zene ugyanis már nem üti meg a régi színvonalat, a válaszom az lenne, hogy a drog, korlátlan mennyiségben, no meg az olcsó pia. De nem ez a kettő az, ami úgy igazán rányomja a bélyegét a hangulatra. Szerintem rajtam kívül senki sem ment józanul fesztiválozni. Annyira józanul, hogy azon törtem a fejem, hogy miért nem biciklivel indultam meg a Dunán túlra.

Már az első nap feltűnt, hogy nagyon kevesen vannak. Negyven-, ötvenezer ember szóródott szét a különböző színpadoknál, ami a fele-harmada az előző évekhez képest. Valaha a sétány és a híd úgy nézett ki messziről, mintha ezer meg ezer hangya özönlene a várba, most viszont akarva-akaratlanul betartották az emberek a két méter távolságot. A main stage-nél könnyen eljutott az ember az első sorig, a dance arénában volt hely táncolni, és még lélegezni is lehetett. Nem a por vagy a részegek vonták gyakran magukra a figyelmemet, hanem az égbe emelt telefonok. Mindent egy sztoriért. Mama ooooooh. Ha jött egy ismertebb szám, szinte azonnal megjelentek a telefonok. I don’t want to die... Megértem én, hogy mindenki másképp élvezi a zenét. Én is elvoltam a saját kis világomban, feltéve, hogy jó zenét találtam vagy valami olyat, ami akaratom ellenére is mozgásra kényszerítette a testemet. Legtöbb esetben persze csak keresztbe font kézzel és összeráncolt homlokkal figyeltem a történéseket, azon morfondírozva, hogy vajon megéri-e maradni. Nem kell elmenni egy fesztiválra csupán azért, hogy az egészet lekamerázzuk vagy csak harminc másodperces videókat készítsünk, majd a mások sztoriját nézzük végig. Nem kell feltúrni a ruhatárat, kisminkelni, inni, pénz költeni a fesztiválra (200 dinár egy üveg víz, mintha angyalok könnyét árulnák félliteres palackokban) ahhoz, hogy ugyanúgy a mobilunkat babráljuk, mint bármelyik másik nap.

Idén még a fura teremtésekből is kevesebben voltak. Persze, akadtak olyanok, akik a sima felső és nadrág helyett tettek pár extra lépést a különleges megjelenésért. Még szemüveg nélkül is feltűnt, hogy hány csaj sétál egy szál tangában egy semmit sem takaró tüll köpeny alá rejtve testüket. Emellett még nagyon populáris volt a kirakatba kipakolt mellek viselete is. No de ők sem azért öltöztek fel így, mert azt akarták, hogy az ember a személyiségükre figyeljen fel, vagy hogy a cipőjüket nézegesse. A pasik esetében is felmerült bennem pár kérdés. Elment minden pénzük a jegyre, s egy pólóra már nem maradt? De ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Egy rózsaszín nadrágban meg unikornisos felsőben indultam útnak. És akkor csak mentem és mentem és mentem, mert az orientációm, mint a döglött lóé. Legalább háromszor végigmentem ugyanazon az úton, arra számítva, hogy ezúttal egy másik helyen kötök ki, ahol valami más zene is szól, nem csak az a tucc-tucc, ami miatt olyan feelingem volt, mintha techno fesztiválra mentem volna. Techno only.

Második nap már felfedeztem azokat a színpadokat is, amik tulajdonképpen végig ott voltak a szemem előtt. Exit nélkül és világosban is képes vagyok elveszni a várban, úgyhogy a fesztiválról inkább ne is beszéljünk. Épp hogy kiismerem a terepet, erre véget ér a fesztivál. Nem a térképet néztem, hanem a zene után mentem. Ha jó volt a zene, nekem ugyan nem kellett könyörögni, hogy átverjem magam a tömegen, és ugrálni kezdjek. Már amennyire ezt engedte a három sérülés a két lábamon. Mire találtam valami olyat, amit élvezni is tudtam, jó sok helyre el kellett mennem. A homlokomat ráncolva próbáltam esélyt adni egy-egy bandnek, illetve zenei stílusnak, már csak azért is, hogy leszögezzem, hogy ehhez vagy túl józan vagyok, vagy drogok nélkül egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi is történik az orrom előtt. Leszögeztem, hogy Bob Marley forog a sírjában, ha hallja, milyen zene szól a reggae stage-en. Nem hittem volna, hogy olyan is megtörténik, hogy egy ismerősöm német rapet enged a telefonjáról egy bazi nagy fesztiválon, mert az egy fokkal elviselhetőbb, mint ami a színpad irányából bömböl.

A harmadik nap nagy változást hozott magával. A fesztiválozók száma megsokszorozódott. Szombat volt. A központ, a sétány, a híd, a vár, minden tele volt emberekkel, csak úgy özönlöttek a jókedvű fiatalok. Ameddig a szem ellátott, mindenhonnan csillámporral megszórt huszonévesek igyekeztek a fesztiválra, egy olyan napon, amikor az ember már nehézségek nélkül tudott felsorolni néhány fellépőt (feltéve, hogy eljöttek), és esetleg még a dalokat is ismerte. Persze ezúttal sem maradhatott el az az irritáló jelenség, hogy a magasba emelkedtek a telefonok, mihelyt felcsendült egy ismerős dal. Legalább akadt egy nap, amikor az estének nem az volt a legjobb része, hogy találtam bent egy kutyát, amit megsimogathattam. A babért a latino stage aratta le. Ez volt az a hely, ahol még azoknak is ment a salsa, akiknek két bal lábuk van. S ez volt az a hely, ahonnan engem nehéz volt elrángatni, miután felfedeztem. Főleg azon a szombati napon, amikor vasárnap hajnalban hat órakor mentem haza, de még mindig nem éreztem úgy, hogy elég lett volna a bulizásból. Az emberek munkába menet mentek be a pékségbe, én meg hazafelé menet. Csillámporral megszórva, ruhában, és minden lépésemet porfelhő övezte, így mentem végig az ébredező város utcáin. Hirtelen olyan hihetetlenül hangzott, hogy a „mész holnap is?” kérdés helytelen, hiszen az a holnap már hat órája tartott.

És mentem az utolsó napon is. Csakugyan egyedül indultam meg, a kapun túl pedig arra lettem figyelmes, hogy a fesztiválozókat három korcsoportra lehetne osztani. Fiatalok, olyanok, akik a szüleim lehetnének, és gyerekek, akikről azt sem tudtam, hogy hogy engedték be őket. Néztem is egy nagyot. De idén a fesztiválra nem az emberek miatt mentem, hanem a zene miatt. Haha. Főleg, hogy eleve legfeljebb csak három név csengett ismerősen. Ugyanazokra a helyekre jártam vissza, s vártam a jó hangulatot, amit az előző estéken kivétel nélkül megtaláltam. Aztán az egyik pillanatban a main stage első sorában találtam magamat. Annyira, mondjuk, nem az én világom volt a hangszórókból dübörgő zene, de nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy az első sorban álljak, ha már lehetett. Persze az első sor varázsa nem tartott sokáig, hamar megindultam tovább. Egy nagyobb csoportba botlottam bele, amely egy karnyújtásnyira a színpadoktól inkább egy hatalmas képernyőt bámult. Hát igen, az Exit és a foci egy napra esett. Csakhogy a foci nagyobb nézettséget élvezett, mint a legtöbb fellépő. Nem akartam hinni a szememnek. Csak mentem és mentem egyik helyről a másikra. Egyik elviselhetetlenebb volt, mint a másik. Előbb azt hittem, hogy öreg vagyok az ilyenhez. Aztán meg rájöttem, hogy csak az a baj, hogy mindenhol valami tucc tucc szól. Annak a negyedik napnak meg sem kellett volna történnie. Én törvénnyel tiltanám meg, hogy beszéljenek róla.

Habár úgy volt, hogy teljesen egyedül fogok nekivágni ennek a nagy kalandnak, végül egy pillanatra sem maradtam egyedül. Voltak hozzám hasonló magányos farkasok. Sokszor a homlokomat ráncoltam a különböző együtteseket hallgatva, de mégis akadt olyan zene, ami annyira tetszett, hogy szinte úgy kellett elrángatniuk a színpad elől. Nagy porra, tömegre és szervezetlenségre számítottam. De aztán kiderült, hogy csak haladni kell az árral, és akkor bármit lehet élvezni, még az idei Exit Fesztivált is, a port, a tömeget, a szervezetlenséget, csak a részeg külföldi pasikat nem, akik úgy gondolták, hogy jó ötlet lenne megpróbálni felszedni engem. A másnapi izomláz és bokahúzódás viszont szívesen látott vendég egy jó buli után.

Számomra a fesztivál gyakorlatilag azzal ért véget, hogy apám lefűrészelte a kezemről a karszalagot összetartó műanyag bigyót.

Képgaléria: