Day 313: Király professzor
Ha akarnám, se mondhatnám, hogy ez az „új” vírus, vagyis inkább a fejesek döntése nem pecsételte meg az életünket. Sokáig fel sem tűnt, hogy az élet minden szegmensébe belopta magát, része lett a mémeknek, erről szólnak a hírek, és minden gyökerestül megváltozott. Vagy talán nem is. Miután a betegség felütötte a fejét, nemegyszer állítottak minket választás elé. Néha könnyebb, néha pedig nehezebb volt dönteni. Védőoltás – igen, vagy nem? Ha nem, miért nem, ha igen, akkor meg melyik vakcinát ajánlott felvenni? Egyszeriben mindenki orvossá, tudóssá vált. A leghangosabbak természetesen mindig azok voltak, és lesznek is, akiknél a kultúra csak különböző baktériumok formájában jelentkezik, s minden tudásuk forrása a mindig megbízható internet.
Az egyetem működése is módosult. Eleinte csak arrébb tolódtak a vizsgaidőszakok, aztán pedig már új szabályok is érvénybe léptek. Lázmérés, maszk, kesztyű, majd mégsem kell kesztyű, sms stb., stb., stb. Már az is lehetetlennek bizonyult, hogy az ember megjegyezze ezeket a szabályokat. Mintha a tananyag nem tartalmazna már amúgy is túl sok információt, most kaptunk még egy lapáttal a rakásra.
Az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy egyes professzorok majd afféle next level választás elé állítanak. Azt hittem, hogy csak képzelődöm, amikor bejött a prof, és közölte velünk, milyen opcióink vannak. Az első döntés a kérdést tartalmazó kártyákra utalt. Az alábbiakból lehetett választani:
-
én magam húzom ki a kártyákat, kedvemre forgathatom őket, majd pedig felelés után visszaadom a lapokat, vagy
-
a professzor választ három kártyát a pakliból, lerakja őket az asztalra, majd pedig el is veszi őket felelés után, hogy még véletlenül se kerüljön sor közvetlen kontaktusra.
Mondjuk, az a baci, vírus, parazita, bááááármi, ami a kártyán van, átmászik az asztalra is, még akkor is, ha én nem érek hozzá, és simán rámászik a kezemre, ami alig pár centire van az általam érintetlen kártyáktól, de ne vesszünk el a részletekben. Van még egy dolog, amit illetően döntést kell hozni.
-
felelés után átadom a professzornak az indexemet, s ő beírja az osztályzatot és aláfirkantja a nevét, vagy
-
senki nem piszkálja a leckekönyvet, a professzor sem ír bele semmit, és ismételten csak elmarad a közvetlen kontaktus.
Amikor a professzor ismertette velünk a lehetőségeinket, őt ismerve azt hittem, hogy csak viccel, hiszen szokott. Reméltem, hogy viccel, meg is mosolyogtam a bejelentését. De nem, a választási lehetőség ilyen szempontból tényleg létezett. Hiszem, hogy jobban jártunk volna, ha a kérdésekről, valamint az osztályzatról is mi dönthettünk volna. A fertőzést elkerülve küldhettem volna egy e-mailt is, hogy nézze, én ezt meg ezt a kérdést választom, szerény leszek, írja be a rendszerbe, hogy kilencesre feleltem. Ne fecséreljük egymás idejét, és ne növeljük a megbetegedés lehetőségét.
DAY 314: DRÁGA PROFESSZOROM
Nem tagadom, nem vagyok nagy rajongója a nevemnek, de ha van valami, amit utálok, akkor azok a professzorok ajkát elhagyó becézgetések. Kollegina, ön, te, Ildiko, ezek mind elfogadható alakjai a megszólításnak, de mégis akadnak professzorok, akik ezzel nem érik be, s valahányszor hozzám szólnak, tudatják velem, hogy közel állok a szívükhöz. Juppi...
Azt hittem, hogy lefordulok a székről, amikor a professzor a vizsgán, egy maréknyi éberen figyelő ember előtt kezdte el felolvasni a hallgatók neveit. Nebojša, Jelena, Milica, Ildikóm. Csak tudnám, mit eszik rajtam. Az apám lehetne, maga is látja, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, az életben talán csak egyszer látott, de a húsz tanuló közül pont engem szemelt ki. A saját tulajdonának tekint, és úgy szólít meg, hogy drága. Remek. Legszívesebben a drága Ildikómra csak annyit felelnék, hogy szánjon meg, drága professzorom, ugyanis szenvedek, mint Jézus Krisztus a keresztfán. Vajon tetszene neki, ha visszanyalna a fagyi? Én meg az a fránya jó nevelés…
(Folytatjuk)
0 Hozzászólás
Szólj hozzá