DAY 324: A HARMADIK MÁJUSI VIZSGA, AVAGY A KÖZIGAZGATÁSI JOG

Azt hittem, hogy az első kettőt bukni fogom, és akkor majd lesz egy bő hetem az ismétlésre. Amikor kiderült, hogy a vizsgaidőszak mégsem a tervek szerint alakul, és letettem az előző két vizsgát, akkor már csak két napom maradt az ismétlésre. Aki még nem próbálta, annak elárulom: két nap alatt lehetetlenség átismételni hétszáz oldalt. Legfeljebb csak arra jut idő, hogy az ember végiglapozza a könyveket, és oldalanként ránézzen három-négy többször is bekeretezett kulcsszóra. Második nap már tudtam, hogy ismétlés helyett megnézhettem volna egy filmet, mert abszolúte semmi eredményét nem éreztem az ismétlésnek. Amit tudtam, azt tudtam eddig is. Ami meg nem ment, hát azt ebben a két napban sem sikerült megtanulnom.

Így történt meg, hogy az egyetemen ismert legnehezebb vizsgára csak két nap ismétlést szántam. De e két nap mellett szántam még rá nyolc hónap tanulást. Összevissza nyolc hónapot foglalkoztam azzal a tantárggyal, amivel sokan évekig küszködnek. De az alatt a nyolc hónap alatt, míg a közigazgatási jogot tanultam, letettem hat másik vizsgát, és befejeztem még egy középiskolát. És ha jobban belegondolok, akadtak olyan napok, amikor valóban csak pár órát szántam tanulásra, mert habár este jó ötletnek tűnt hajnalok hajnalán kelni, hogy minél több dologra legyen időm, a délutánt legtöbbször átaludtam. Hiábavaló volt lecsukódó szemekkel és homályos tekintettel nézegetni a könyvet, lapozgatni az oldalakat.

Aztán meg eljött a megmérettetés ideje, és ezúttal a másik professzorhoz volt szerencsém, akinél azelőtt még nem villogtathattam meg a tudásomat. Mint a legtöbb professzorról, róla is keringtek pletykák, aminek a saját érdekemben nem akartam hinni. Pedig az emberek meséltek.

A mellettem várakozó kollegina azt ecsetelte, hogy a jó időbeosztás az alapja mindennek. Már válaszra is nyitottam volna a számat, hogy támogassam állítását, amikor kinyögte, hogy neki ez már a nyolcadik éve, s már második gyermekét hordozza a szíve alatt. De inkább nem akartam beleavatkozni. Nézegettem még egy kicsit a könyveket, már csak azért is, hogy teljen az idő, hiszen tudtam, hogy a vizsga előtt pár perccel már úgysem fogok semmi újat megtanulni.

Megvillant a telefonom kijelzője, üzenetet kaptam. Az egyetem küldött nekem és még néhány tanulónak szerelmes levelet. Vagy inkább behívót. Nézőpont kérdése. Megindultunk, ki magabiztosan, ki pedig felemelt kézzel, és négyen be is sétáltunk a tanterembe, majd helyet is foglaltunk. Az előttem lévő három diák be is mutatkozott: Petrović Petar, Marković Marko, Jovanović Jovan... No, ilyen sorrendben le is lettek teremtve, Szerbiában ugyanis előbb megy a keresztnév, s csak utána a vezetéknév, nem pedig fordítva. És ez minden egyes nyelvben így van, kivéve a magyar nyelvet, ahol előbb a családnevet mondja az ember. És akkor sorra kerültem én, és be kellett mutatkoznom. Ildiko Patarica, ahogy már megszoktam az évek alatt. Maga, kollegina, már mondhatja, hogy Patarica Ildikó. Mondhatom, igen, de úgy voltam vele, hogy engem nem fogsz baszogatni. Közöltem a professzorral, hogy igaza van, én viszont Szerbiában élek. Akkor ő közölte velem, hogy igazam van. S máris kezdett cukinak tűnni az a gonosz, nacionalista csávó, akitől annyian rettegnek. Az éremnek két oldala van, nem?

DAY 325: KÖZIGAZGATÁSI JOG – AZ OSZTÁLYOZÁS

Leültem a professzor elé, aki retteg a koronától. Kesztyű, maszk és az asszisztens, hogy neki még véletlenül se kelljen valamihez hozzáérnie. Aztán meg nyögdécseltem valamit, amit helyesnek gondoltam. Nekem már olyan mindegy volt. Egyszerűen nem volt több erőm. Erre a vizsgára is úgy álltam ki, hogy valószínűleg nem fogom letenni. Aztán meg végül ez lett az első alkalom, hogy örömömben az egyetem előtt fényképezkedtem.

Mindenesetre hálámat akartam kifejezni azért, hogy a vírus miatt maszkot kell hordanunk. Egyrészt jól jött, hogy van, ami eltakarja a számat, amit szinte teljesen eltátottam meglepetésemben, amikor közölték velem, hogy letettem a vizsgát. Másrészt meg a professzor előtt rejtve maradt, hogy majdnem elkezdtem röhögni, amikor kezébe véve az indexemet, előbb fertőtlenítette, és csak azután írta be az osztályzatot. Szó szerint csöpögött az alkohol a leckekönyvemről, amit undorodva fogtam meg, majd iszkoltam is kifelé. Nemhogy szóhoz, lélegzethez sem jutottam a meglepettségtől. Nemcsak hogy letettem a legnehezebb vizsgát, hanem már csak egy maradt hátra! S ez volt életem legsikeresebb vizsgaidőszaka. Megcsináltam a lehetetlent. Mindezek után a legnehezebb feladatnak mégiscsak az számított, hogy meg kellett találni a kocsit, és fenékkel kellett kiállni a parkolóból, a főútra. A még mindig vizes és alkoholra bűzlő indexem pedig ott lapult a táskámban. Már csak egy sör hiányzott.

DAY 326: OSZTÁLYZATOK

Az emberek mindig azzal jönnek, hogy magadnak tanulsz, ezt magadnak csinálod, a te jövőd, a te életed stb. bla, bla. Ebben igazuk is van, de a kijelentéseik ellenére nagyon kíváncsian ütik bele az orrukat mások dolgába. Mind tízes? Milyen átlagod van? Hány vizsgád maradt? Mikor diplomázol? Stb. A kollégáim, de még a professzorom is, aki beírta életem első hatosát öt év után, azt trillázták, hogy az osztályzat nem fontos, azt senki sem nézi. De igen. Én nézem. Én igenis nézem, és azt hiszem, hogy egyedül ez az, ami számít, az én véleményem. Elvégre saját magamnak, saját magam miatt csinálom, és nem érdekel, hogy mit mondanak mások. Én hatos átlaggal nem dicsekednék. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen. De nekem senki többet ne mondja azt, hogy az átlag nem számít. Mert nekem számít. S ameddig az én életemről van szó, addig nem fontos, hogy mit szól majd a pityipalkó az osztályzataimhoz. Nekem senki se mondja meg, hogy mikor leszek saját magamnak elég jó.

DAY 327: A HATOS

Elmúltak az évek, én pedig büszke voltam magamra, hogy az osztályzataim között nem szerepel egyetlenegy hatos sem. Még a legokosabbaknak és a legszorgalmasabbaknak is becsúszott egy-egy hatos a sok tízes közé. Én a kilencest is megsemmisíttettem elsőben, az évek folyamán pedig nemegyszer buktam meg csak azért, mert nem voltam hajlandó elfogadni a hatost. Hittem, hogy többre vagyok képes, és ezt rendszerint be is bizonyítottam a következő vizsgaidőszakban. Az emberek hülyének néztek, egyesek pedig csak azért jelöltek be Facebookon, hogy később rám írjanak, hogy nem vagyok normális, amiért elutasítottam a hatost, amiért ők a fél veséjüket is odaadnák. Én nem. Nekem megvoltak az elvárásaim magammal szemben. Teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy én egyike leszek azoknak, akik magas átlaggal és hatos nélkül végzik majd el az egyetemet. Az egyik részét el is találtam.

Amikor a végére értem, és már nem maradt sok erőm, rájöttem, hogy megengedhetek magamnak egy hatost, hiszen úgysem rontja le drasztikusan az átlagomat. Az elmúlt években elég keményen dolgoztam azért, hogy most megengedhessek magamnak egy efféle hibát. Meggyőztem magam, hogy jobb a hatos, mint még egyszer kézbe venni azt a vaskos könyvet, és nekilátni az ismétlésnek.

A professzor felkínálta a hatost. Az adott körülmények között hülye lettem volna nemet mondani. Fizikai fájdalmat okozott még csak bólintani is a kérdésre, hogy írja-e be. Kifelé menet az egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett. Letettem a vizsgát, szóval volt mit megmosolyognom, örültem is neki. De ott csücsült a szemem sarkában egy könnycsepp is, szidva a hülye fejemet, amiért igent mondtam, amiért engedtem magamnak, hogy ilyen csúnyán belerondítsak a gyönyörű osztályzataim rendjébe.

(Folytatjuk)

Képgaléria: