DAY 355: LOTTÓ

Nem mindig ment könnyen a vizsgázás. Egy idő után már azt hittem, hogy fel tudom mérni, mikor tudok eleget ahhoz, hogy letegyem a vizsgámat, és mikor lesz szükségem egy jó nagy adag szerencsére. Persze, hamar kiderült, hogy a számításaim pokolian tévesek. Ami nem is volt olyan rossz, feltéve, hogy letettem egy olyan vizsgát, amiről azt hittem, hogy még egy jó párszor be kell majd jelentenem.

Nemegyszer akadt olyan alkalom, amikor nem aludtam ki magam, és nem éppen voltam elememben, pedig tudtam, hogy teljes koncentrációra lenne szükségem aznap. Voltak napok, amikor úgy mentem el vizsgázni, hogy szinte azt sem tudtam, hogy hívnak. Kénytelen voltam éberen figyelni a professzort, amikor a hallgatók neveit olvasta a listáról, és várni arra, hogy egy olyan név hagyja el a száját, ami számomra ismerősen cseng. No, akkor kellett jelentkezni, az vagyok én, vagy csak egy zombiszerű tanuló, aki foggal-körömmel próbálja meg reprodukálni azt, amit hónapokon át tanult, csak hát éppen még hiányzott pár nap ismétlés.

DAY 356: A KELLŐ LÖKET

Minden a motivációtól függ. Irigykedve figyeltem a barátnőmet, akinek két vizsgája volt csak hátra, rám viszont még hat vagy hét várt, s azokat is egytől egyig vaskos könyvekből kellett megtanulni. Kedvem már nem igazán volt. Néha az asztalnál ülve is el tudtam aludni. Két mondat között ragadt le a szemem, az agyam sem fogott már. Csak arról a napról álmodoztam, amikor majd nekem is csak két vizsgám marad, utána pedig egy, és akkor a vég már nincs messze. Aztán meg nem is tudom, hogy mi történt. A barátnőmnek is két vizsgája maradt, no de nekem is. Akkor ő lerakott egyet, én meg időközben diplomáztam. S hogy mi vezetett a nagy áttöréshez, amikor egymás után három vizsgaidőszakban szinte a lehetetlent tettem meg? Az igazság az, hogy minden a motiváción áll vagy bukik. És az a motiváció korántsem maga a diploma, ami nem több egy darab papírnál. Az én szemem előtt egy más cél lebegett, s az hevített. Ha nem találtam volna meg a kellő motivációt, ami napról napra adott egy löketet, akkor még ma is a nemzetközi közjogot tanulnám, a közigazgatási joggal kéz a kézben.

Mindenkinek, aki most valamit nagyon el akar élni az életben, de egyszerűen nem megy, annak csak azt tudom ajánlani, hogy találja meg azt, ami igazán motiválja. Csak utána át ne essen a ló másik oldalára, a motiváció ugyanis könnyedén válik megszállottsággá.

DAY 357: SUMMA SUMMARUM

Hollywoodi kezdete volt a felsőoktatásomnak. Olyan Doktor Szöszis volt az egész, ugyanis egy reggel felkeltem, és eldöntöttem, hogy én a Jogi Karra fogok iratkozni, a többi elképzelés pedig akár feledésbe is merülhet, mert én jogász leszek. Arra még csak nem is számítottam, hogy a történetemnek egy nagyon is balkáni befejezése lesz, hiszen ez az egyetem sem a Harvard, no de az ország sem Amerika. És természetesen én sem vagyok doktor Szöszi. A doktorátus megszerzése eléggé drága, és a chihuahuákat sem szeretem.

DAY 358: DREAM JOB

Most így, a diplomázás után aktuálissá vált a munka kérdése, hiszen valamiből meg kell élni. Szóval, felmerült a kérdés, hogy mi is az én álommunkám. Az emberek ilyenkor biztosan valami nemes választ adnának, de én csak annyit tudok mondani, hogy nekem nincsen álommunkám. Ki az a hülye, aki arról álmodozik, hogy dolgozzon? Azért a fizetésről, persze, van némi elképzelésem.

DAY 359: HA NINCS PROBLÉMA, VALAKI MAJD ÚGYIS CSINÁL

Nemegyszer éreztem úgy, hogy amit tanulok, az egy felesleges marhaság. Aki az orvosira iratkozik, az csak az emberi testtel foglalkozik, azzal, ami bent van, meg ami kint van. Azt például nem kell tudnia, hogy milyen folyamatban készül a kesztyű, illetve hogyan készült a kés, amivel valakit leszúrtak. Minden az ember körül forog. Nekünk nem jutott ebből. A jog a problémamegoldás művészete, probléma pedig az élet minden területén akad. Így hát nem is csoda, hogy mi nem csak a jogról tanultunk a Jogi Karon.

Tanultam földrajzot (tengerek, kontinentális talapzat), történelmet (mikor uralkodtak a Nemanjićok, amit persze azóta már el is felejtettem), hogy hogyan történik a megtermékenyítés (nehéz lesz elfelejteni azt a hatalmas nemi szerv remekművet, amit a professzor felrajzolt a táblára), hogy mennyi idő kell a különböző alkoholos italoknak a felszívódásához (pontosan tudom, hogy mikor ülhetek volán mögé ivászat után), hogy hány percig tart valakit megfojtani, illetve valamilyen más módon eltenni láb alól (akár bizonyítékok nélkül is), no meg matekoztam is (komoly feladatokat oldottam törtekkel), megtanultam kitölteni egy csekket (amin mellesleg amúgy fel van tüntetve, hogy mit hova kell beírni, de miért ne tanulnám már meg fejből, ha lehet), hangtalanul és könnyek nélkül zokogni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, még akkor is, ha jelenleg kezd darabokra hullani a világ, és a talaj is csúszik ki a lábam alól. De lehet, hogy nem adok elég tiszteletet az egyetemnek, és valójában tényleg megtanultam valamit, s talán napi szinten alkalmazom azt a tudást, amiről sokan csak álmodoznak, nekem viszont teljesen normálisnak számít, hogy tudom, csak éppen azt nem tudom, hogy én azt tudom.

Időt kell adnom magamnak, de ezek szerint az egyetemnek is. Majd kiderül, hogy kit, illetve mit fogok dicsérni vagy szükség szerint szidni.

DAY 360: DIPLOMA HELYETT

Azt már nagyon régóta tudtam, hogy az egyetem befejezése után nem adják majd ki rögtön a diplomát, hiszen senki sem fog az én két szép szememért nekiállni a nyomtatgatásnak, hanem természetesen meg kell várni, míg lesz legalább vagy száz hallgató, és a dékán is csak akkor szánja rá magát az aláírogatásra. De két, vagy jobbik esetben egy évet nem várhatok egy darab színes papírra. Ha egyáltalán színes. Mindenesetre puccos. Így az egyetem a diploma helyett kiad egy bizonylatot, amiért persze mélyen a zsebébe nyúl az ember, meg aztán egy kérvényt is írni kell, és azért is fizetni kell. Itt már nem is én nyúltam a zsebembe, hanem maga az egyetem kotorászott pénzéhes kezeivel. Ha pasi lettem volna, nem a pénzemet találta volna ott, az biztos.

Egy hét várakozás után kaptam egy SMS-t, hogy a bizonylat, amivel végre nekivághatok a nagybetűs életnek, az egyetemen vár. Nem számítottam semmilyen kacifántos betűtípussal kiírt lapra vagy egy plasztifikált cetlire, no de arra sem számítottam, hogy egy olyan ócska, vékony papírra nyomtatják azt a bizonylatot, amivel a fenekemet is csak akkor tudnám kitörölni, ha legalább kétszer meghajtom. Már abban sem vagyok biztos, hogy szükség esetén a diplomám egyáltalán jó lesz-e vécépapírnak.

(Folytatjuk)

Képgaléria: