Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Értekező próza, 2. hely

Sírjukon vadvirág nyílik

A halált biológiai és lelki folyamatként is értelmezhetjük. Biológiai értelemben a szervezet megállását jelenti. Az emberi lélek szempontjából pedig komplex eltávozásként tekinthetünk rá, amikor is ismerősünk, családtagunk kilép az életünkből, és soha többé nem találkozunk vele a mi valóságunkban, ezzel óriási hatást gyakorol ránk, személyiségünkre és elkövetkező életünkre. A halál következménye a temetés, a gyász és egyéb szertartások, ünnepek kapcsolódnak hozzá. Ezek azok a dolgok, melyek lezárják ezt a folyamatot, és segítik a továbblépésben a túlélőket. A szokások, hiedelmek bennünket szolgálnak, hogy épp ésszel el tudjuk viselni azt, ami megmagyarázhatatlan.

Engem a legkorábban nyolcévesen érintett meg közvetlenül a halál szele, először találkoztam vele, mondhatni, testközelből, amikor elhunyt a dédnagyapám. A szüleim nem engedték, hogy részt vegyek az utolsó útján, mondván, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy megértsem, mi történik, miért temetik el a földbe, és a gondtalan gyermekkoromba nem fér bele egy ilyen „rossz” dolog. Pedig a veszteség mindenkinek veszteség, legyen az felnőtt vagy gyermek, és mindenkinek joga van részt venni ebben a folyamatban, szertartásban, amikor is valakit utolsó útjára kísérnek, tisztességesen elföldelik, miközben a búcsúzás ott lebeg körülöttük. Számomra a dédi csak volt, aztán eltűnt. Kimaradtam abból, ami a lezárást jelentette.

A gyász örökké a részünk, mondhatom, életünk része, valamit mindig elveszítünk. A kis kedvencünk pusztulása, egy számunkra fontos tárgy elvesztése, szerettünk halála mind-mind veszteség, ami gyászt kíván. Dátumok, tapasztalatok, emlékek… ezek maradnak. A halál elvesz, a gyász pedig visszaad valamit. Lezárást, búcsúzást, békét.

Amikor másodszor találkoztam a halállal, még maradandóbb sebet okozott. Apai ágról nem ismertem a nagyszüleimet, ugyanis meghaltak, mielőtt megszülettem. Anyai ágról rövid ideig élvezhettem a nagyszülők szeretetét, mivel nagymamám napra pontosan a második születésnapomon elhunyt. A sors mégis úgy hozta, hogy lettek pótnagyszüleim, akik valóban pótolták az életem üres fejezetét. Amióta az eszemet tudom, ismertem őket. Ugyanabban a városban éltünk, közel egymáshoz, egészen ez év májusáig, amikor is hosszú betegség után a nagytatám örökre itt hagyta az egész családomat. Megboldogult, meghalt, elhunyt, elment, sorolhatnám a szinonimákat, de ez a valóságon mit sem változtat, nincs többé.

Halála óta az emlékeket kutatom. Emlékszem, olvasgattam a részvétnyilvánításokat, mégsem fogtam fel, hogy ez róla, rólunk szól. A halál okozta gyász olyan állapot, amely megmagyarázhatatlan, leírhatatlan, mégis az emberi élet alkotórésze. Elvesz belőlünk, aztán hozzá is tesz valamit személyiségünkhöz. Megviselik az embert, szinte már ronccsá teszik, olykor pedig kiüresít, magunkra maradunk azzal a nagy ürességgel a lelkünkben. Én valahol jelenleg a kettő között stagnálok. Hol felkap a gyász tornádója, megforgat és kínoz, majd kidob az örvény, és semmit sem érzek, szinte már jól vagyok. Bűntudat és fájdalom vegyül bennem. Mintha a gyerekkorom egy részét veszítettem volna el, fáj. És bűntudat, mert néha jól érzem magam, merem jól érezni magam nélküle, merek boldog lenni, élni! Az emlékek pedig bennünk tartják mindkettőt, a fájdalmat, a bűntudatot. Emlékszem, egy meleg nyári napon a teraszon beszélgettünk, arcunkat és hasunkat süttetve. Ahogy mindig, akkor is az élet nagy dolgairól volt szó. Sokszor fel sem fogtam, miről beszél, tanácsait is sokszor értelmetlennek találtam, szépen lassan azonban kezdem érteni… „Jazi, ez a természet rendje… egy igazi tenyésztő nem áll le sírni, ha egy kiskutya elpusztul, ez természetes dolog” ‒ mondta nekem rekedt, komoly hangján. A mondatát megelőző szövegre alig emlékszem, de az, amit akkor éreztem, illetve amit gondoltam, a mai napig elevenen él bennem. Nem értettem. Nem értettem, és haragudtam is rá. Életem példaképe ő volt. És hogy mondhat ilyet, hogy nem kell sírni, ha egy kiskutya elpusztul. Badarság. Legalábbis akkor ezt gondoltam… Az elmúlt hónapok hatására azonban rájöttem, talán nem is a kutyákról beszélt. Vagyis nem csak róluk. Mi van, ha ezzel akart felkészíteni az elkerülhetetlenre? Mi van, ha így szeretett volna irányítani, utasítani, óvni.

Az emberi élettől való búcsúzás utolsó ünnepélyes megállója a temetés. A magyar (keresztény) szokások szerint a halott mellett egész este virrasztanak. A temetés előtt és alatt többféle siratásra is sor kerül. Ezek közül a legrégebbi a rögtönzött siratás, amely általában az asszonyok feladata volt. Az elhunyt nevében a kántor vesz búcsút az élőktől. A halott mellé különféle, a személyhez kapcsolódó tárgyakat is helyeznek a koporsóba: kedvenc tárgyait, kisgyermeknél a játékait, idősnél a pipát, szemüveget, megtömik a zsebeit dohánnyal, a belső zsebbe egy kis üveg pálinkát dugnak, de csak ha szerette. A temetést többnyire a halotti tor zárja le, amit a szokások szerint rendeztek. A hiedelem szerint ilyenkor az elhunyt részére is kell teríteni, és minden ételből szedni kell neki, majd később az ételt a tányérral együtt elássák. A tor vége közeledtével a vendégek általában „egy ajtónyitásra” mennek el, mert a hiedelem úgy tartja, aki először távozik, ő lesz a következő. A vendégeket kikísérni tilos.

A mi kultúránkkal ellentétben az iszlám vallású emberek lefürdetik a hallottaikat szenteltvízzel, és lepedőbe csavarják. Igyekeznek minél előbb eltemetni az elhunytat, általában egy nappal később. Gyertyát és virágkoszorút nem szoktak vinni, a nyughelyre ülni vagy rálépni tilos, tiszteletlen a halottal szemben. A sírban arccal Mekka felé fordítják. Miután a gyermekek és a nők elmentek a sírtól, a férfi családtagok temetik be földdel a testet. Náluk a halotti tor szigorúan tilos, a rokonok és barátok azonban ételeket készítenek a család számára, és elküldik nekik.

A halál fogalmával kézen fogva jár a halottak napja, a mindenszentek ünnepköre is, amit világszerte ünnepelnek különféle tradíciók szerint. Ezeken a napokon Mexikóban és környékén az úgynevezett Día de los Muertos ünnep veszi kezdetét, amikor is a búskomor megemlékezés helyett egészen vidám ünnepséget tartanak.
A mexikóiak hisznek abban, hogy elhunyt szeretteink egy váróterembe mennek el, ahol várják az ünnepet, hogy pár éjszaka erejéig visszatérjenek a családjuk szerető körébe. A rokonság oltárt emel a halottak számára, akikre megemlékeznek, mivel ez segít a léleknek újra hazatalálni, ám ha senki oltárán sincsenek kint, előbb-utóbb elfeledettekké válnak, eltűnnek. A család előkészületként az elhunytak kedvenc ételét is elkészíti, kedvenc italukat is előkészítik, ugyanis a lélek megéhezik és megszomjazik az út megtételével.
A hold feljöttével az ünnep eléri csúcspontját, amikor is égő gyertyákat, virágokat helyeznek a sírkövekre, és boldogan, hangosan énekelnek, ezzel is segítenek a léleknek hazatalálni.
A mexikói szokás tökéletesen szemlélteti az elfeledettek sorsát. Egy embert sem volna szabad elfelejtenünk.

Talán a legismertebb halottainkról való megemlékezés, ünnepszokás a halloween, amely az angolszász országokban a legelterjedtebb. Az ünnep október 31-ére esik, és ilyenkor a kelta hagyományokból eredően az emberek különböző filmekből, mitológiából és egyéb terültekről ötleteket gyűjtve beöltöznek, a babona szerint ezzel megtévesztve a halott lelkeket, akik ezen az estén megszállják az élőket. Házalnak, fenyegetnek, kérnek, mindeközben játszanak, bolondoznak.

A keresztény egyház elzárkózik az efféle vigasságtól. Általában az ünnepet megelőző estén, azaz november 1-jén a sírköveket koszorúkkal és mécsesekkel világítják ki, ám az est eljövetelével egyre inkább elhatalmasodik a búskomorság. A család éjjel rendszerint annyi gyertyát gyújt, és annyi imát mond el, ahány elhunyt hozzátartozójuk van.

Szerintem néha példát vehetnénk a mexikóiak hozzáállásáról a halállal kapcsolatban, ugyanis nem betegedhetünk bele a gyászba. Miért olyan nagy baj, ha a magyar gyerekek halloweeni jelmezben játszadoznak? Nem kell annyira idegenkedni a mástól. Elítélni a másik szokását, pontosabban ítélkezni felette. Nem tudhatjuk biztosra, hogy ők csinálják jól, vagy mi, egymás kultúráját és hagyományait azonban tartsuk tiszteletben. A legfontosabb, hogy ne feledkezzünk meg elhunyt szeretteinkről, és épp ez az, ami mindegyik kultúrában megegyezik, a megemlékezés! Ahogy Marcus Tullius Cicero is mondta: „A halottak az élők emlékezetében élnek tovább.”

Felhasznált irodalom:

1) Kalapis Zoltán: Élet, élet, csuda élet. Forum, Újvidék, 2005.

2) Jung Károly: Köznapok és legendák. Forum, Újvidék, 1992.

3) Silling István: Templomok, szentek, imádságok. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1994.