Középiskolások Művészeti Vetélkedője 2022. Publicisztika, 1. hely

Ezt már senki nem veheti el tőlem

Nem lehet egyszerű az élet, ha az ember éjt nappallá téve dolgozik, és szinte sosem szakad el munkájától. Leopold Ilona Magyarkanizsán élő védőnő azonban korántsem így vélekedik erről. A 43 éves fővédőnő, édesanya, feleség 20 éves tapasztalattal a háta mögött lelkesen mesél arról, mennyire fontos számára, hogy segíthet az embereken.

Ilona egy Békéscsaba melletti faluban, Mezőberényben született, majd a főiskolát védőnő szakon Szegeden végezte, ugyanitt szerezte meg másoddiplomáját fővédőnőként. Mindig fontos volt számára, hogy az egészségügyben dolgozhasson, de nem szeretett volna kórházi körülmények között, csakis a betegségekre fókuszálni. Így döntött a védőnői szakma mellett, amelyben nem a betegségek kezelése, hanem azok megelőzése a fő cél.

Mindezt már a magyarkanizsai családi házában meséli, ahova a szerelem csalta el, ugyanis férje vajdasági, ma már Magyarkanizsán dolgozik fogorvosként. Egy hatalmas mogyoróbarna zongora mellett, amely virtuóz lányait szolgálja, a nappaliban foglalunk helyet. Behuppanok a szépen rendezett díszpárnák közé, Ilona pedig az otthoni légkörtől felszabadulva, minden feszélyezettség nélkül mesél a pályájáról. Rendkívül pozitív személyiség, ezért is választotta ezt a szakmát, ahol kisbabákkal, újdonsült anyukákkal veheti körbe magát, s elmondása szerint abból töltekezik, hogy nekik segíteni tud, még ha pluszmunkával is jár.

A SEGÍTSÉG NEM ISMER HATÁROKAT

A védőnői hivatás hungarikumnak számít. Ilona is Magyarországon helyezkedett el először. Pályakezdőként, nagyon fiatalon két és fél évig az otthonához közeli Békéscsabán dolgozott. Eleinte sok család rácsodálkozott, hogyan segíthet egy ilyen fiatal lány, akinek még nincs is saját gyermeke, a gyermekgondozásban – meséli Ilona elmosolyodva, hisz mindenki érezheti a helyzet iróniáját. De ez egyáltalán nem szegte kedvét, és alapvetően nagyon kedvesen és befogadóan viszonyult hozzá mindenki a környezetében. Szerencsésnek gondolja magát, hogy olyan emberekkel találkozott, akik elfogadták, így jó hangulatban és légkörben tudta megszerezni első szakmai tapasztalatait.

Ám az élet másfelé sodorta, a szerelem Szerbiába hívta. A felmerülő nehézségek miatt sokat gondolkodott rajta, hogy itt maradjon-e, vállalja-e ezt a kalandot, de végül amellett döntött, hogy belevág, hiszen a vajdasági anyáknak is ugyanúgy szükségük van segítségre, mint az anyaországiaknak. Igaz, hogy súrlódásokkal teli volt a kezdeti időszak, hiszen itt nem elterjedt ez a hivatás, alapvetően nem is védőnőnek, hanem terepes szolgálatnak nevezik ezt a tevékenységet, ami nagyban eltér a végzettségétől. Érkezésekor sokan rosszallóan is nézték, hogy miért akar itt egy külföldi fiatal újításokat bevezetni. Sokszor nem fogadták el az ötleteit, javaslatait, pedig hat évet töltött a főiskolán azzal, hogy kellőképpen megtanulja a szakma praktikáit, pszichológiai alapjait. Némi nyugtalansággal a hangjában meséli, hogy itt Szerbiában nincs is szükség egyetemi vagy főiskolai végzettségre ahhoz, hogy valaki ezen a területen dolgozhasson. Az idő múlásával azonban új hazájában is belátták, hogy kell a szaktudás, s a családoknak végre volt kihez fordulniuk, volt, aki meghallgatta őket, és mindig elérhető volt számukra. A mai napig úgy gondolja, hogy neki ez az életútja, az a feladata, hogy itt segítsen.

NEM MUNKA, HANEM HIVATÁS

– Én töltekezni megyek a családokhoz – így kezdi válaszát, amikor arról kérdezem, hogy mindig őszinte mosollyal az arcán tud-e megjelenni a munkahelyén. Alig fél órája beszélgetünk, mégis tudom, hogy minden szavát komolyan gondolja, hiszen annyi gyengédséget áraszt, ahogy a családokról beszél. Izgatott hanglejtése is elárulja, hogy szívét- lelkét beleadja munkájába. Amikor frusztráció éri a tervezés és szervezés során, azt mindig félresöpri, kint hagyja a küszöbön, hogy amint megérkezik egy családhoz, százszázalékosan az ő problémáikra koncentrálhasson.

– Amikor becsöngetek egy családhoz, ha fogalmam sincs is, hova megyek, ahogy belépek, azonnal fel kell ismernem a helyzetet, a környezetet, fel kell mérnem, mit igényel az anyuka abból a gondozási folyamatból, amit neki nyújtani tudok.

Személyes esetekről nem mesélhet, hisz köti a titoktartás, de pár szót ejt a nehéz időkről, amikor a védőnői hivatás embert próbáló oldalával találkozott. Így történt meg, hogy családon belüli bántalmazást kellett jelentenie, ami végül tragédiába torkollott. Még most is látszik Ilonán, hogy cikáznak a gondolatai, ahogyan arról mesél, mennyit őrlődött később emiatt, hogy vajon tudott volna-e helyesebben cselekedni. Nem győzi sorolni, mit lehetett volna tenni. Kissé kikacagja, majd figyelmezteti is magát, hogy elég volt a túlgondolkodásból. Végül azzal zárja le a témát, hogy természetesen vannak nehézségek, amelyeket húsz év távlatából sem kezel könnyebben, szerencsére azonban többségben vannak a szép pillanatok. Rendkívül sok pozitív energiával tölti fel, hogy nemcsak a rosszat látja, hanem egy-egy élet növekedését, egy-egy család felépülését, kiteljesedését is.

Kissé megmosolyogtatja a kérdés, hogy milyen személyiségnek kell lenni ahhoz, hogy a feladatát el tudja látni.

– Egyértelműen az optimizmus, a jó emberismeret, a segítőkészség és az önzetlenség jegyeivel lehet előrébb jutni. Nem mindenki így viszonyul a szakmához, de én úgy alakítottam ki az életemet, hogy a nap huszonnégy órájában tudjak segíteni. Nekem nagyon fontos, hogy tudjak a családokról, és én legyek az az ember, akinek szólnak, ha baj van.

„A JÁRVÁNY SEM VEHETI EL EZT TŐLEM”

Felmerül bennem a kérdés, hogy egy olyan hivatást, amelyhez rendkívül fontosak az emberi kapcsolatok és a személyes jelenlét, mennyire tudja meghiúsítani, ellehetetleníteni egy olyan járvány, mint amiben most élünk.

– A járvány nagyon megnehezítette a munkámat, hiszen a karanténkötelezettség miatt egyik családhoz sem tudtam ellátogatni. Megtörtént, hogy egy anyuka világra hozta gyermekét, s telefonon keresztül kellett neki segítséget nyújtanom, úgy, hogy nem ismertem őt, nem ismertem a helyzetét, nem tudtam felmérni a környezetet, pedig ebben a szakmában az a fontos, hogy pillanatok alatt rálásson az ember egy-egy család életére. Nem mellesleg a szóban forgó édesanyának is úgy kellett elmondania személyes, intim információkat magáról vagy a babájáról, hogy még sosem találkozott élőben velem.

Abban, hogy eleget tegyen az új kihívásoknak, rengeteget segített a húsz év tapasztalata, hiszen így célirányos kérdések révén szűrhette le, milyen tanácsokat adjon a családoknak. A média minden formáját igénybe vette, hogy segíteni tudjon. Létrehozott egy Facebook-csoportot az anyukáknak, ahova mindig kiírta az aktuális teendőket egyes problémák esetén, sőt, cikkeket jelentetett meg egészségnevelési, lázcsillapítási témákban, tett bejegyzést a bárányhimlőről is, mindemellett az anyukák telefonon is el tudták érni. Kapott fényképeket babaköldökökről, a gyerek bőréről, a kaki színéről, s ezeket a nap minden órájában fogadta, és azonnal válaszolt mindenféle aggodalomra, kérdésre. Így a munkaideje szép lassan 24 órára duzzadt. Sokszor felkeresték olyan anyukák is, akiknek már nagyobb gyerekük van, de a korábbi jó együttműködés nyomán mindig bizalommal fordultak hozzá, ezáltal Ilona tehermentesítette a gyerekosztályt is.

A legnagyobb természetességgel meséli mindezt, hangjában egy csepp önteltség vagy felvágás sincs. S ahogy körülnézek, látom, hogy az édesanya, a háziasszony és feleség pozícióját sem veszi félvállról. Egyik kislánya épp barátnőjével játszik az emeleten, így néha fél fülét arrafelé hegyezi, hogy követhesse, minden rendben van-e.

Később arról beszél, hogy hálás a sorsnak azért, hogy egyik anyukának, gyermeknek, családnak sem lett semmi baja az alatt az idő alatt, amíg ő nem tudott személyesen velük lenni. Ma már meglátogathatja őket, vannak azonban korlátozások, és fokozott óvatosságra van szükség. Elkeserítő a számára, hogy konfliktushelyzetek alakulnak ki közte és a családok között, ha a védőoltás fontosságát hangsúlyozza nekik. Mindezek ellenére nem éli meg csapásként a járványt, minél stresszesebb szituációba kerül, annál több megoldás születik meg a fejében.

TÖRETLEN ELKÖTELEZETTSÉG

A lelkiismeretes védőnő egyáltalán nem érzi úgy, hogy felértékelődött volna szakmája, ahogy azt mostanában halljuk, sőt, sokszor kifejezetten rosszul viszonyulnak hozzájuk, hiszen kénytelenek bizonyos intézkedéseket betartatni, mint például, hogy előre be kell telefonálni az egészségházba, mielőtt behozná valaki a gyerekét, maszkot kell viselni, egy gyerekkel egy szülő jelenhet meg.

– Ez egyáltalán nem tetszik az embereknek, hisz úgy érzik, elérhetetlenek az egészségügyi dolgozók. Pedig ez nem így van, sohasem utasítunk el senkit, egyszerűen arra kérjük őket, hogy próbáljuk meg csökkenteni a személyes kontaktust, és ne rohanjanak be hozzánk rögtön, ha gyermeküknek felszökik a láza, telefonon keresztül is el tudjuk őket látni tanácsokkal. Ezt nem panaszkodásként mondom, hisz nem választanék más szakmát, és úgy gondolom, hogy akkor ott 18 évesen jól döntöttem, hiszen ez az egészségügynek a legszebb területe – mondja Ilona.

Közben szemei fényben úsznak, s látszik rajta, hogy amíg ennyi szeretetet és boldogságot kap ettől a szakmától, addig nem engedi, hogy bármilyen nehézség megtörje, s addig munkáját áldott hivatásnak érzi.

Képgaléria: