Angolosan távozó amcsi királynők / Blind tasting Queens of the Stone Age

Azt hiszem, amikor kedves kollégám felhívott a kecsegtető ajánlattal, valami egészen más reakcióra számított. Elmesélte, hogy vérzik a szíve, de ő mégsem tud részt venni az esti Queens of the Stone Age koncerten a Budapest Parkban, és arra gondolt, hogy esetleg én tudósíthatnék róla, ha van hozzá kedvem. Nagy csalódást okozhattam, mert se nem sikoltottam fel örömömben, se nem ejtettem el a telefont, hanem visszakérdeztem a banda nevére.

Ezek a sorok azonban mégiscsak megszülettek bizonyítékául annak, hogy ott voltam az amerikai Queens of the Stone Age fellépésén a Parkban július 19-én, és még véleményem is lett a zenekarról. Gyors böngészés és a barátok körbekérdezése után kiderült, hogy bizony egy ismert bandáról van szó. No, nem világhírűek, ahogyan valahol olvastam, de mindenképpen jelentősek, a Telex újságírója szerint „gyakorlatilag ez az egyik utolsó olyan zenekar, ami képes a 20. századi értelemben vett rockzenét újra és újra megújítani, vagy legalább megpróbálkozni vele.”

Azt, hogy ezen belül pontosan milyen műfajt képviselnek, találgattuk egy darabig szintén zenész kollégámmal (aki tényleg az), de most inkább arra célozgatok, hogy ő is csak belekeveredett ebbe a buliba. Megnyugtatásul olyan történeteket meséltünk egymásnak, mint például: a taxis megkérdezte, hogy milyen koncertre megyek, amire azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, erre ő elmesélte, hogy egy másik utasa pont ezt mondta. Ő az amerikai barátja kedvéért váltott jegyet a koncerte. Ez a „blind tasting” koncerti értelemben azonban egyáltalán nem hülyeség, legalábbis ez fogalmazódott meg bennem, miközben a Kopaszin napoztam a koncert előtt – a napszúrás ellen hatékonyan védekezve letakart fejjel. Erre még visszatérek, de most fejtegessük kicsit a műfaj kérdéskörét.

Tény és való, hogy a Queens of the Stone Age rendelkezik fülbemászó és/vagy dallamos slágerekkel, barátnőm egyik kedvence például a Feel Good Hit of the Summer, amely a Blair Witch 2: Book of Shadows című film egyik betétdala. Ez nekem is tetszik, és egynapos ismeretség után a koncert második száma hallatán is felcsillant a szemem, ami a No One Knows volt.

„Szerintem grunge” – mondtam koncertlátogató kollégámnak, aki legyintett, hogy áh, ahhoz túl vidám, szerinte inkább indie. Aztán leesett az állunk, mert a Wikipedián olyanokat találtunk többek között, mint desert és stoner rock. A desert rock eredete amúgy izgalmas, Josh Homme, a zenekar frontembere „mindössze 14 éves volt, amikor megalapította iskolatársaival az akkor még Katzenjammer névre hallgató zenekarát, a többi pedig már történelem: a zenekar generátorokra kötött sivatagi koncerteken szerzett ismertséget magának, és olyan hangzást fejlesztettek ki, ami egy komplett műfajt eredményezett, amit vagy stoner rocknak vagy desert rocknak szoktak nevezni” – tudtam meg a már idézett Telex-interjúból.

A grunge-tippel amúgy annyira nem nyúltam mellé, ugyanis a zenekar arról (is) híres, hogy időnként egyéb sztárzenészeket is bevon a bandába. Mint például Dave Grohlt, a Foo Fighters alapítóját és az egykori Nirvana dobosát. A Nirvanáról pedig szerintem az is tudja, hogy grunge, aki egyébként nem rajong(ott) értük.

A „túl vidám” jelzőre a koncert közepe tájékán rácáfolt a QOTSA, egymást követték az érfelvágós számok, amiket az énekes „and another depressing song” megjegyzéssel konferált fel, a rajongók pedig itt-ott lassúzással próbálták áthidalni.

Ami a közönséggel való kommunikációt illeti, leginkább a korrekt jelzővel illetném, és mindvégig bizakodó maradtam mindenféle amerikanizmus ellenére. A depis etap után szerencsére határozott bepörgés következett, az est csúcspontja pedig talán az volt, amikor Homme választási lehetőség elé állított bennünket: „We came a long way, so we’re gonna play what the fuck you wanna hear.” Így, hát választhattunk, hogy a 3's & 7's vagy a You Think I Ain't Worth a Dollar, but I Feel Like a Millionaire című számot szeretnénk hallani… előbb. Mert igazából csak a sorrendről volt szó.

Ígértem, hogy visszatérek még a zenei „blind tasting”-re, amire esetemben egy Galaxisok koncerten volt először példa. Nem ismertem őket korábban, de egyáltalán nem bántam meg, hogy engedtem barátnőm csábításának, azóta beépült pár számunk a YouTube lejátszási listámba. Ezt az attitűdöt aztán „továbbfejlesztettem” egy fesztiválon, ahol hagytam, hogy hassanak rám a zenekarok mindenféle prekoncepció nélkül. Valószínűleg csak számomra spanyolviasz ez, de az biztos, hogy folytatom, és a Queens of the Stone Age sem szegte kedvem.

Mindenképp gazdagodtam aznap este annak ellenére, hogy az amerikaiakra jellemző profizmussal lenyomott koncertből nekem hiányzott a lélek és a flow (habár az utolsó előtti szám a Go With the Flow volt). Nem éreztem úgy igazán, hogy árad az energia oda-vissza, a showmanektől a közönségig. Az pedig végképp furcsa volt, hogy a zenekar az utolsó szám végén gyakorlatilag búcsú nélkül lépett le csak úgy ukmukfuck. (Bocsi.)