Bálványozott lázadás keddre időzítve

Billy Idolt egykoron Madonna férfiváltozataként emlegették. Az említett hölgy a fejemben továbbra is úgy él, mint aki a pop-iparban intézményesítette a prostitúciót (ezt olvastam). Dalaira sajnos (vagy szerencsére) nem emlékszem. Bezzeg Billy Idoléira! Az ő számai borként öregednek, a művész úr pedig továbbra is kemény csávó és szilaj. Legalábbis ez az állítás helytállónak tűnik a budapesti koncert után.

A keddi koncertre való elindulásom esővel kezdődött. Én vártam, hogy majd eláll. Aztán elaludtam (mivel egy kizsákmányoló kapitalista rendszer áldozata vagyok, akinek még a munkahelyén sincs ideje rendesen aludni, otthon pedig nem tud, mert a munkára gondol). Aztán napsütésre keltem, és hétmérföldes bakancsomban elindultam meglátogatni a Budapest Park létesítményét, ahol az előzenekarnak már híre-hamva sem volt.

Odabent, generációs kavalkád. Öreg punkok, fiatal rockerek, anya-apa a felserdült csemetéikkel. Ezek a mára szülőkké, vagy már nagyszülőkké érett személyek az X-generációnak a tagjai, és egyszerűen nem tudnak beletörődni az idő múlásába. Azt hiszik, mindig fiatalok maradhatnak. Valószínűleg, ők csak az első ilyen generáció, nem pedig az egyetlen. Más világ. Ezek a tinik már nem mennek neki a szüleiknek. Haverok lettek. Náluk meghalt a lázadás, mert szabadság van.

Ugyanakkor, ha már X-generáció, ne feledkezzünk meg Billy Idol személyéről, aki még 1977-ben a Generation X nevű punkzenekarban kezdte pályafutását. Ahogyan most berobbant a színpadra, az is punk. Inkább 1980 jut eszembe, mint bármi más. Elnézve, ő sem tud és valószínűleg nem is akar megbirkózni az öregedés gondolatával. A színpadi háttér is egyszerre régi és új. Synthwave világítás, neonok, digitális optimizmus, pont mint negyven évvel ezelőtt.

És bármennyire is alacsony költségvetésű videó készült az új lemezes Still Dancing dalhoz, már ez a nyitány is állat volt. Aztán jött a Cradle of Love és én végre megvilágosodtam. Ez olyan jó, hogy csakis playback lehet. Szerencsére ezt előre mentem leellenőrizni, ahol rájöttem, hogy mégsem. Viszont így már együtt úsztam a tömeggel az olyan dalokra, mint a Flash for Fantasy, Eyes Without Face.

Steve Stevens gitárszólózott, meglepően korán, talán öt dal után. Az akusztikus hangszerbűvölés alaposan kimosta mindenki fülét. Sokkal izgalmasabb, volt mint egy elektromos kiállás. Ami Stevenst illeti, Billyvel ellentétben ő elég jól le van trottyanva, de ez semmiben sem akadályozza. Jól játszik, hatalmasakat mosolyog és amolyan kedves duci goth lett, mint Robert Smith. Miért lázadnál, ha egy Steve Stevens az apád?

A produkció jól ki volt találva. A két háttérénekesnő, Jessica Childress és Kitten Kuroi szépen segítették a komplexebb részeknél Billy hangját. Egyébként nem amolyan „maradj hátul” típusú mellékszereplői voltak az estének, hanem szerves részét képezték a színpadi képnek, ami miatt az egész látvány nagyon egységes volt. Itt egy viszonylag jól összeszokott csapatról is beszélünk, mert Stephen McGrath (basszusgitár), Paul Trudeau (billentyűs hangszerek) és Erik Eldenius (dob) is legalább húsz éve együtt játszik Billyvel. Itt tehát egy jól összeszokott csapat tagjairól van szó, akik nem túl öregek a rock'n'rollhoz most sem, de már közelebb vannak a halálhoz, mint a születésükhöz.

Lássuk, mit gondol Cshetty erről az éjszakáról, Győri Norbert, a Képes Ifjúság újságírójának kiemelten vicces stílusában (részlet):

Billy hangja még mindig olyan, mintha egy dühös angol bulldog ugatna mikrofonba, csak punkosan, szexisen, idolosan. És ott volt mellette Steve Stevens is, a szokásos gótikus-várúrként, gitárral, ami néha UFO-hangokat adott ki, néha meg egyenesen felsegítette a nadrágunkat. A Dancing With Myselfnél már mindenki pontosan tudta: ezen az estén nem lesz ülve ringatózás. A Park egy táncoló masszává vált, ahol a közönség úgy mozgott, mint egy jól dresszírozott punkbalett. Akadt, aki a barátnőjét pörgette, mások a söröspoharakat, de senki sem maradt mozdulatlan.

Billy közben olyan lazasággal pózolt, mintha még mindig a '83-as MTV-n járnánk, és épp most hozták volna ki a punk királyfiát a klipgyárból. Volt félmeztelenség, kacsintás, ujjrázás, meg az a nézés, amitől a Park hátsó soraiban is egyszerre izzadt meg a közönség és az árnyékoló ponyva.

És ott volt az örök White Wedding is – amit legalább annyian üvöltöttek, mint ahányan nem házasodtak…

Köszönjük! Még ha nem is értem ezt a házasságos dolgot, de jól hangzik!

Nagyon jó volt hallani egy Blue Highwayt, ugrálni a Dancing With Myselfre, dülöngélni a Hot in the City közben, de kissé korainak éreztem a búcsút a White Wedding után. Igen. Én is bírtam volna még órákig, egy jó Speed vagy Shock to the System is jól jött volna a derekamnak. De ez így volt tökéletes. Végig öröm volt ez a buli. Mindenki jól érezte magát, jót táncolt, jót szórakozott, nevetett, jókedvű volt, közvetlen, barátságos. Billy Idol ilyen közeget vonz. Ezek a dalok mára örökzöldekké vált X-generációs himnuszok, amelyekre egyedül is jó táncolni, bárhol ezen a világon. Meghallunk valahol a rádióban egyet közülük, és azt érezzük, nem is olyan rossz hely ez a világ

A koncert után sokan maradtak, és nagyjából ez a hangulat maradhatott záróráig. Egy kis lekonzervált 1980-as évek. Mert akkor olyan jó volt. Bíztunk a technikában, az UNICEF-ben, a világbékében, hogy nem lesz többé holokauszt, és hogy majd amikor felgördül a vasfüggöny, minden jobb lesz. Talán ez hiányzik leginkább és mindenhonnan. Nehéz előre menni, amikor állandóan azt mondogatjuk, sz§r lesz úgyis. Jobb visszavágyódni olyan korszakokba, amikor még volt hit, a papokban is bíztunk és a tűrőképességünk határa is beljebb volt. Egyébként nagyon jót tett az eső az éjszakai levegő minőségének.